Támogatók:
Magyarországi Szerb Színház
Magyarországi
Szerb Színház
PARASZKEVA – Valentin Nap

PARASZKEVA – Valentin Nap

Szeretet Szerelem bor

A versek:

köszönet

  1. Klára

Angyalszárny kezeddel

 

 

(dr. Bereczki Árpádnak szeretettel,

köszönettel)

 

 

Számtalan szerelem

Szaggatta szívemmel-

Színre bontott szivárványon

Száguldok- fényörvény

Felé,

 

Angyalszárny kezeddel

Elsimítod szememről a

Homályt.

 

Szférák színorgiája robban,

Amikor eltűnik a

Nap.

 

Szívdobbanásom visszhangzik

A műtő falán,

 

Félelem kútba zuhanok dermedten,

Míg hangod bársony hálója

Át nem ölel.

 

Kezedben – mint Isten tenyerén,

Oly lágyan gyúlik újra

Fény.

 

 

 

A kezdetek:

 

Benkő Péter

Foto-gráfia a  születő szerelem pillanatáról

 

 

Ha azt a percet kitágíthatná

Az idő mindenható ura,

Mikor egymással szemben állva

Vártuk az első érintő ölelés,

Az első vágyódó, szemérmes

Szédítő csók

Bizton eljövő csodáját,

Egy új Rodin vésőjére volna méltó.

Holtakkal, szerelmekkel és harminc évvel

Idegeimben

Kezemre tettem szerelmem,

És egy kamaszlány piruló

Reszketésével

Nyújtottam feléd.

 

Nem akartad hinni,

Magad óvtad,

És teszed ma is,

De kár…

Kétkedésed ajándék,

Szomorú vallomás

Ez önzések hálójába zárt

Világban- az önzetlen, szép szerelem utáni

Vágyról.

 

 

Benkő Péter

 

A fájdalom emléke

 

A fájdalom leült,

Mint gyémánt kristály

Barna köd ölébe.

 

Vár, szomorú-boldogan.

Látom: megfogod kezem,

Kezedbe simul szívem,

Repülünk,

 

Csillagos éji úton

Boldogtalan, nincs-jövő felé…

 

Halott fiam helyett

Vers szülöttem ringatom,

Neked mosolyog,

Nézd hát,

És szeresd egy kicsit!

 

Rendelje büntetni ezernyi törvény,

Ha lelkedből virult arcodra

A felém küldött mosoly,

Szent, tiszta, és bűntelen,

Tudom.

 

 

 

Benkő Péter

 

Nő a csend

 

 

Nő a csend bennem

Tágul bársony sötét

Lelassul minden hang

Súlytalanság.

 

Egyenként csobbannak a szavak

Lassú madarakként keringenek

Odaütődnek

Visszaúsznak.

 

Gyönyörű táncot látok:

Koreográfus a lélek

Hallgat a szellem.

A csend szimfóniának karmestere nincs.

Szárnyal mégis ujjongó zenéje

A SZÉPNEK

Visszhangzol – hullámrezgés

Szívdobbanásom tükrözi

Pulzusod ritmusát-

Egybefonódunk, tovatűnünk,

Utánunk felborul a csend,

Várlak.

 

 

 

Dúzsi Tamás

Diána

 

 

Ős csend anyánk ölén ringunk,

Lövések döreje barlangja faláról

Fejünkre hull.

Mámorító illat-

Ma nászt ült a tűz és a puskapor,

Pogány az ünnep,

Díszes hímek hullanak

Lábunk elé,

Gyűlnek az áldozatok.

 

Diána földi helytartója

Biztos kézzel vezényli

E szép divertimentót.

 

Zöld papi palástban

Szolgálja úrnőjét,

Nemes bájjal, szelíd erővel,

Bátor férfiszívvel,

Meleg asszonyi szeretettel,

Vigyáz emberre, vadra

Erdőre, csendre:

Hogy őrizze a vadászat

Mítoszát

S dicsérje minden mozdulata

 

DIÁNÁT

 

Dúzsi Tamás

 

 

Tavasz

 

A szirmok este összeborulnak.

A hold nem hívja őket

Kinyílni,

A test már nem ragyog,

A vér már nem lobog,

A szív már nem dobog úgy…

Hinnéd.

Csendesebb, valóban.

A tavasz illata

Újra a szerelemről beszél,

Megint szembejönnek

Ragyogó párok az utcán,

És megint azt hiszed,

Elérhet még egy boldog ölelés.

 

M.Klára

Te voltál

Karból karba esve-

A megváltó ölelést keresve,

Csak üresség várt.

Néha néztem magam:

Az Isten óvott,

Hogy a mocsokban fürödve

Tiszta maradt a lelkem.

Te voltál az egyetlen,

Te voltál, aki kimondta,

Te voltál, aki felmentett,

Te voltál, aki látott,

Te voltál, aki értett,

Te voltál, aki hitte,

Égő szemem,

Izzó szívem

Szivárványba burkolta,

Visszaverte mindazt,

Ami lehúzott volna,

Örvény mélyébe,

Halálba.

 

Valami gyönyörű,

Ragyogó Rubint

Ajándékoztál

Nekem,

Mindent feledve,

Fájdalmat és halált,

Magányt és hiányt,

Köszönöm neked

A lányom és

Istenem!

 

M.Klára

 

Gagaku

 

Shamiszen, Koto,

Sakuhachi

Szól a Gagaku.

Hajam sátorát

Lágy tengervíz ringatja,

Szivárvány virágok

Szökőkútja

Tör fel szívemből,

Körülölel,

Burokba zár,

Elbódít,

Áttetszővé varázsol

Belőlem nősz ki,

Felettem törsz az égnek,

Messze nézel,

szememből sötét folyó

Ered,

Egyetlen vágy vagyok,

Ölelni Téged.

 

M.Klára

 

Chagall

 

Úszom feléd,

Hulló csillag-

 

Szökőkút,

Tetején tündér arcú kedvesem,

Szárnya rebben,

El nem ér.

 

Kell, hogy szikrázzon

Boldog, mimóza szerelmünk!

 

Aranysárga illatába

Burkolózva-

Elrejtőzünk,

Hópehely hintók ölébe,

Egymás ölébe,

Csendbe, fénybe.

 

Megváltásunk:

Karod, karom,

Tenyeredbe zárt tenyerem.

 

 

M.Klára

 

 

Kínai

 

És ha egy vízcsepp csillanna szőke fürtödön,

Lassan szemedre gurulna,

A nap lecsókolná…?

Nekem tetszene!

A nap sült,

A tó sima,

Te messze vagy…

 

 

 

M.Klára

 

Emléked

 

Emlékedtől harmatos lesz

szemem , s ölem,

Növekvő hullámokban

Borít el az öröm,

Szívemben fiatal,

Feszes maradtál,

Szelíden, szőkén,

Csendesen.

 

 

Benkő Péter

Szívem zugába rejtve

 

 

 

(Ma  a terrortámadással, „ Párizsba beszökött „  a halál. Akár ott is lehettél volna…)

 

Jeges szorítás zokogta,

Féltelek!

 

Távolság lélek és lélek között,

Élet amiről

Sosem meséltél,

Szád sarkában

A mosoly,

Más asszonyok

Ölelése,

 

Hosszú évek csendje,

Szívem zugába rejtve,

Sejtjeimben élsz.

 

Tudom, Te is őrzöl,

Tudom, hiányoznék, ha

Mennem kéne végleg.

 

Talán ad még az Úr

Valahol Európában

Egy csendes,

Boldog délutánt,

Veled.

Múzsám maradtál

 

Csak a mosolyod a régi,

A huncut, félénk fiú,

Akit mindig a lányok

Vesznek szárnyaik alá,

Őszinte álarc.

 

Belül a gránit keménysége,

Gyémánttal sem karcolhat

Lelkedbe parancsot semmi.

 

Szereted őket – pár percig.

Vágyódsz utánuk- néhányszor.

Nem mondasz ellent, csak ritkán.

Elveszed őket,

Elhagyod őket,

Elhagynak téged.

Megcsalod őket,

Megcsalnak téged.

Néha mindennek hátat fordítanál,

Csavargó lennél,

Hangszerrel kezedben,

Repülsz,

Száguldasz két keréken,

Temetsz, búcsúzol,

Mindent újra kezdesz.

 

Csak egy szerelem Örök,

A hivatásod, azért mindent,

Mindenkit félretéve,

Ragyogva, megszállottan

Újra megfeszíted

Magad.

Ez az életed, mondod,

A pénz csak erre való,

No meg néha elrepülni messze.

 

Hány karból-karba

Kísért önfeladó

Szerelmem,

Annyira vágytam a Te boldogságod,

Üstökös száguldó csillogásod…

 

Szerettelek, mikor öleltél,

Szerettelek, mikor más tartott karjában,

Szerettelek évekig tartó

Süket hallgatásban,

Szerettelek, mikor elküldtél,

És szerettelek, mikor

Hét év után, a papíron át is

Tudtad, japán szilvabor érkezett.

 

Azt hittem, mindent elfeledtél,

Ezer más asszony ölelése elmosta

Emlékem zsigereidből,

Vonzás – taszítás, más élet,

Más múlt, más jövő?

Szemembe bújik szemed sugára,

Szivárvány hídon szállunk hajóra,

„Szerelem kolera idején”,

Az Amazonas zúg alattunk,

Már minden látást visszaadtál,

Már minden csókot elcsókoltál,

Most tiéd a robbanó öröm,

Sosem volt színek orgiáján

Látod tekintetem tükrében

A csodát, ami Te vagy,

A csodát, amit csak én láthattam,

Az egyetlen, akihez írtál

Egy kósza őszi délután,

Kinek szerelme elől évekig futottál,

Bár nem üldözött sosem,

Aki élve maradt, hogy szeressen,

Távolról, közel,

Ugyanazzal a tűzzel, amivel

Akkor, mikor először érintetted

Az ajkát.

 

 

 

 

 

 

 

 

vendégek:

 

Adamik Tamás

 

 

Annához

 

Miért kínzol, Annám? Fölösleges

már oly sok éj után veled vesződnöm,

s nem is szabad. Megszűnt már itt a földön

számomra mindaz, mit a vágy keres.

 

Meg kell vetnem, mi csak esetleges

parányi porszem, és csalóka börtön

meg játék, s így kell föl, magasba törnöm

ahhoz, mi tényszerűen végleges.

 

Mindezt tudom. Mégis, ha jő az este,

s tündérarcod, mint fényes, tiszta tó,

előttem fölragyog, borzong a testem,

 

szívem zenél, értelmem zsongató

képek födik, s már csak te vagy az eszme,

a végső cél s az első mozgató.

 

1962

 

Szerelem

 

A szép tavaszt köszöntöm benned, Éva,

a rügy- s virágcsodák varázslatát,

a jégtörő sugárban benne ég a

szemed sugára, ébreszt s enyhet ád.

 

A füttyös ajkú kósza szél ha néha

szememre csókol, ajkad bársonyát

érzem, s sötétfenyő hajadnak mézga-

illatát, s bimbót bontok, mint a fák.

 

1978

Szőlőben

 

Napfény, szőlő és szerelem,

e három kell nekem.

 

Napfényben pompázik a rét.

Napfényben szép vidék,

 

falu, zord hegység s nagy folyó.

Minden oly biztató.

 

Szőlőben sorjázik a rend.

Az ember is teremt,

 

mikor letérdelve lemetsz

óvesszőt, s eltemet

 

gizgazt, aztán aggódva vár,

jön-e szőlővirág.

 

Jön virág és belőle fürt,

mit kiprésel s leszűr

 

hasas hordóba, s ha leforr,

elkezdődik a tor.

 

Szerelemben egy test leszünk,

és elmegy az eszünk.

 

Úszunk örömben időtlenül.

Mögöttünk gond nem ül.

 

És adunk számlálatlanul.

Örök jelen virul

 

bennünk, mikor ölembe ülsz,

s csókomba szenderülsz.

 

Virágmezőben

(Catullus nyomán)

 

Virágmezőben álltunk mind a ketten.

Köröttünk csend és fény és kék virág.

Egymás kezét imádtuk önfeledten.

Lágy szél s huncut madár fütyült le ránk.

 

Virágmezőben ültünk mind a ketten.

Köröttünk alma-, körte- s szilvafák.

Egymás ajkát imádtuk észveszetten.

Ránk nézve tapsikolt a sok virág.

 

Virágmezőben háltunk mind a ketten.

A napra tártad tested templomát.

Előtte áhítatban térdepeltem.

Imádtam sírva ékes csarnokát.

 

Virágmezőben keltünk mind a ketten.

A nap derűs sugárral öntözött.

Riadtan nézelődtél szégyenedben.

Egy kék virág imádta köldököd.

1975

 

Szapphóhoz

 

Lágy vagy és vágy jár a nyomodba folyton,

szép szemed barnás üde fénye táncol,

szád, a mézes szád, melegével ápol,

isteni asszony.

 

Melledet múzsák kara fűti dalra,

Friss tavasz hint rá kegyesen szerelmet,

ihletett szobrász alakítja újjá,

s tölti be vággyal.

 

Telt sudár csípőd fölemelve ringat,

büszke járásod nemesíti bájjal,

férfiak sóvár szeme rád tapadva,

bámul örömmel.

 

Én, ha meglátlak, s közelebbröl édes

hangodat hallom s nevetésed, égő

szikra lobban föl kebelemben. Érzem:

lángolok érted.

201

 

 

Baka Györgyi

 

 

hangod áthullámzik

 

 

hangod áthullámzik

tüdőm rebbenő rózsái közt

elönt eláraszt édes vizű

patakocskákat, tüzes

folyókat eredeztet

átjárja vérem zsigereim

a nőiség öbléig hatol

a kezdetig ott örvénylő

spirálba fordul elsodorja

a megtapadt árnyakat

vidám dobolásba

kezd csontjaimon

hajlít, rügyeztet

hozza ismeretlen illataid

fölemelkedő lecsapó

lombok verdesése ereimben

kibomló ruhám alatt

bőröm holdja lángol

testem fölissza rezgéseid

lágyul, olvad az anyag

sötét bársonya áttetsző

tengerszínre vált

bennem és benned

ugyanaz a tenyérnyi

szó lobbantja fel

a sejtjeinkben hasadozó

kivirágzó napfölkeltét

 

 

Nárciszcsokor

 

felfoghatatlan

miként alakul át

közelségedtől

minden merevnek

hitt határ

 

érintésedtől

dalolok fű-nyelven

madár-nyelven

virágok vére

áramlik bennem

 

juharfaerdők suhogása

lombok mézes fénye

vándorol kezeidben

 

hallgatom miként

szakad törzs a törzsbe

lélegzetünkkel összenőve

a ziháló idő sűrű

illatával keverve

 

szikráznak égre rugdalt

csillagaink mint

asztalomon a nárciszcsokor

 

 

Ölelj vissza

 

 

ölelj engem vissza

női létem eredetébe

bordáid közé

 

önmagam legmélyét

érintem benned

szerelmem

 

harapd keresztül

magad

húsomon

 

csak az maradjon

hibátlan

belőlem

 

ami szakadásunk

előtti testünkben

összeforrt

 

Szomjazó csillagmezők

 

 

Tántoríthatatlan szabadság-szerelmes

voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve

ámulat fog el, még mindig remeg

bennem a gyönyörűség, hogy íme

élek, belül veled, te elérhetetlen,

mégis elveszíthetetlen, távolról is

tartasz, talán egyszer majd eloldozol,

s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz.

 

B.Tóth Klára

 

Küllőglória

Páromé a legkedvesebb arc, a legszelídebb tekintet,

ovis  korunk óta tartom ezt a véleményt, amikor mindig

a közelébe húzódtam játszani, már akkor sugárzott

belőle a harmónia, ráadásul kisportolt az alkata,

hiszen állandóan dolgozik, hazaadja a fizetését,

persze sok irigyem akad a barátnőim között, egyedül

ásta ki a pincét, mikor én kint szórakoztam a torontói

rokonom esküvőjén, akitől azóta elvált az asszony,

lelépett a közös gyerekkel Mexikóba, párom meg csak

gürcölt itthon az építkezéssel izzadt kezeslábasában,

még az izzadságszagát is szeretem, nagyokat szippantok

belőle, ha megölel munka közben, bár a terhességek

alatt ettől a szagtól kirohantam volna a világból, de hát

ez a kémia, így átalakul az emberi szervezet, mikor új

életet hordoz a szíve alatt,

 

állandóan lesi a kívánságaimat, valósággal a tenyerén

hordoz, bár mostanában valahogy egyre nehezebben

férek bele, ahogy hazaér, rögtön nekilát a munkának,

füvet nyír, tetőt javít, csatornát pucol, meg hullott almát

kompótnak, megmetszi a fákat, néha túl lelkesen, mint

fodrászom, aki csak vágni szeret, ha három centit akarok

vágatni, annyit hagy, szóval a gyümölcsfák és a frizurám

közötti összefüggés állandó;

 

a fél kerület hozzánk hordja a fahulladékát, a kikapós

asszony,vagy piás férj hátán eltört polcokat, váláskor

kettéfűrészelt ágydeszkákat, közel s távol mindenki

bevezette a gázt, csak mi fűtünk faelgázosító kazánnal,

ami mindent elnyel, és szinte tökéletesen éget, mikor

nem volt munkája, jól jött, hogy nem kellett tüzelőre költeni,

azóta elterjedt, hogy favágó, de most már nem áruljuk el,

hogy áramlástechnikai gépészmérnök, mindenféle egyéb

szakirányú végzettséggel, ne hozzuk őket zavarba, inkább

kezeslábasban jár fejszével a vállán, gumicsizmában,

zsebéből kikandikáló faékekkel, ha néha mégis öltönyt kell

vennie, a kertek alatt oson, napszemüvegben. ne ismerjék

fel a szomszédok, ismerős ablakok előtt négykézlábra

ereszkedik, ne gondolják, más kasztba tartozunk, ez egy

szegény környék; mindenkinek ő szereli a biciklijét, mióta

bezárt a kerékpárszerviz, múltkor is ült a kertben a sámlin

és szerelt, amikor a feje fölé emelte a biciklikereket,

hogy ellenőrizze a gumi állapotát, jól megpörgette, ahogy

egyre gyorsabban forogtak a küllők, megcsillant rajtuk

a napsugár, villózott rajta az égi fény, olyan volt az egész,

mint egy túlméretezett glória, nem győztem gyönyörködni

benne, ő az én különbejáratú háziszentem, mintha egy

templomi oltárképről lépett volna ki a füves udvarra,

a gépolajtól síkos biciklialkatrészek közé;

csak a kádat nem mossa ki maga után soha, minden este

ottmarad utána a koszcsík, harminchárom éve nem

tanulja meg, hogy frissen sokkal hamarabb lejön, de aztán

az jut eszembe, hogy végre valamit én is tehetek érte,

hiszen ha jól belegondolok, ez az egyetlen hibája, és már

örülök a csíknak, vidáman, dúdolgatva dörzsölöm

a súrolószeres szivaccsal, büszke vagyok, hogy milyen

szép,zsíros csíkot hagyott ma is, ilyet csak ő tud, amikor

jól megizzad a tuskóhasítástól, csak ő, az álruhás

mérnök úr, aki fejszével a vállán rója az utcákat, nehogy

csalódást okozzon a szomszédoknak, a zsíros kádcsíkok

mestere, az én görögös arcélű, küllőglóriás favágóm.

2013 október

 

Arannyal a buszon

 

 

Hogy itt ülök, a busz repít,

az iskoláig ér,

a gondolatfonál feszít,

nem ám hajókötél…

A szél gurít fejem felett

gubancos felleget,

hogy oldanom a föld szinét

a kékben nem lehet!

Ülök, a busz meg átrepít

a bűzlő városon,

Arany-kötet kezemben és

a kétely átoson

a szürke kéregállomány

alatt tudattalan,

de küzdenem ma ellene

úgyis haszontalan.

Az emberarcokon derű-

re nem számíthatok,

de tudni kéne, bárdok-é,

vagy bárdolatlanok?

Már itt ülök órája és

buszom életre kel,

köhög, hörög és fúl vele

légút, tüdő, kebel,

recsegve búg, és rengve ring,

de lássatok csodát:

mi dísziti, milyen dudor

a busz két oldalát?

Kitátott szájjal ámulok

s kapom elé kezem,

buszunk repül, a kék egekbe

nézd, emelkedem!

Elunta már a földi út

viszontagságait,

és célba ér, kibontva csuklós

angyalszárnyait.

Alant a nép csak fújja: nézd,

itt hagy házat, hazát!

Ő távolodva hallja még

a szemtanúk dalát.

2017 febr. 12.

Szófosztás

 

 

Hol préselődjenek ki a szavak

milyen csatornán

ha eltömődik a vezeték

a gondolat és a kiejtett

hangsor között

ha a szenvedés túlnyomása

lezárja a szelepet

ha már nincs hátraarc

nem áramlik vissza semmi

hová hull az el nem kiáltott szó

az el nem indult mozdulat

hol akad fent miféle hálón

az elmaradt érintés

az együtt-rezgés izgalma

ha már nem diffundál át

a visszatartott és többé

ki nem mondható

a mennyei zsilipen –

 

az összeszorított ajkak közül

hol préselhető ki

az elmaradt bocsánat

hol talál rést az ég

gondosan összefércelt vásznán

hol szivárog  át

mint a konzerválószer

a lenrostok között

hogy megkösse

a pigmentszemcséket –

régi színeink földbe taposott

szivárványíve

mikor áll össze újra

remegő mennyei fénnyé –

hogy hull vissza elszivárgó

létezésünk végakarataként

az összesajtolt emberiség fejére

az utolsó áldás

 

 

 

2015 nov. 7. B.Tóth Klári

 

 

Kozma László

 

Misebor

 

Tempfli József egykor nagyváradi püspökkel 2007-ben volt alkalmam interjút készíteni. Elmondta, hogy a középiskola elvégzése után azonnal szeretett volna beiratkozni a gyulafehérvári teológiára, azonban az ottani átszervezések, majd Márton Áron püspök 1949-es letartóztatása után úgy döntött, hogy egyelőre a tanári pályát választja. Ezután az ő szavait idézem.

Mivel a német szakra kulák származásom miatt nem vettek föl, elsajátítottam az orosz nyelvet, Bukarestben vizsgáztam. Orosztanárra nagy szükség volt, azonnal állást kaptam, már nem nézték a származásomat. Sokat fordítottam, műszaki kiadványokat, sőt közgazdasági szakkönyvet is. Tanulmányoztuk a nagy klasszikusokat, Lenint, Sztálint, hasznosnak éreztem, hogy a másik fél gondolkodásmódját is megismertem.

Tanárként Szentjobbra kerültem, ahol valamikor Szent István király ereklyéjét őrizték, innen a falu neve.  Ezen a bihari vidéken valamikor virágzott a szőlészet, a nagyváradi püspöki palota alatt is hatalmas pincék húzódnak, 15-20 ezer literes hordókkal, a püspökségnek 8000 hektár szőlője volt, a szocialista időszakban ezek megsemmisültek.

A társasági, társadalmi kötelezettségeket persze nem kerülhettem ki. A néptanács titkára például szeretett inni, és bírta is. Sokszor jött, a harmadik szomszédban laktam, gyere, menjünk el a paphoz egy kis miseborra. Én akkor is egyházias érzésű voltam, szégyelltem is, de nem hagyott békén.  Péter Mihály rendes, tiszta életű, jó pap volt, engem, a tanárság mellett, úgy ismert, mint színdarabok rendezőjét, konferansziét, táncost, filmest, hiszen a vetítőt is üzemeltettem. Most pedig még a misebort is megiszom… Aztán hat év tanítás után, mikor Márton Áron kiszabadult és Gyulafehérváron helyreállt a rend, felkerestem. Plébános úr, szeretnék teológusnak jelentkezni, legyen szíves támogatni. Rám nézett, láttam rajta a meglepődést, azt mondta, maga nem papnak való, én nem fogadom el az iratait. Még azt is hozzá tette, hogy magából akkor lesz pap, amikor belőlem apáca. Akkor bejöttem a püspökségre, ők terjesztették be a kérelmemet. Miután elvégeztem a teológiát, először esperes lettem, majd szentjobbi apát, ezután Várad püspöke. Ebben a minőségemben pedig itt, a bazilikában én neveztem ki Péter Mihályt székesegyházi kanonoknak. Az ünnepi ebédnél aztán odafordultam hozzá: Mint püspök, meg kell köszönjem azt az áldozatos tevékenységet, melyet évtizedek óta folytat. Ígéretének teljesítése alól azonban felmentem. Mikor papnak jelentkeztem, ugyanis azt mondotta, hogy én akkor leszek pap, amikor ön apáca. A magam részét, úgy gondolom, teljesítettem, azt azonban nem tudom, hogy kanonok úr hogyan tudna ígéretének eleget tenni.

 

 

Nyíri Erzsébet

 

Jamais plus

 

A Vercors csupasz

falai között

újra susogtak

a kövek

a mùltból

mamour mondták

s verődtek vissza

mamour… amour… mour… mour…

Lágyan jöttek felém

a szavak

hullámoztak a szirteken

Mi hagytuk itt őket

régen, nagyon régen

mikor szerelemmel telt volt a táj

j’ai envie de toi

àradt szét

a völgyben…

tu es belle

mondták a bokrok

s a levegő fűszeres

illattal jutalmazta

a csókokat

s a tiszta vízű

kis patak

rohanás közben

kotyogta

la vie est belle…

krókuszos rétek

marasztaltak

restes ici… viennes ici…

Hogyan tudnálak gyűlölni,

hiszen te nyújtottad át nekem

ezt a cadeaux-t,

a természetet

s olvadtunk bele

mint a fényesen csillagó kövek

mint cascadok a susogó erdőben…

csobogtunk szerelmünkről csacsogva

s mi voltunk a pajkos szelek is

ágakat cibálva csapkodtunk

egymásért és egymás ellen

s mi voltunk a csend is

melyet a Vercors  mėltósággal

körbeölelt

hogyan tudnálak hát feledni..

lelkemből te hoztad elő

Provence lila színeit

s fürödtem benne

mint a körülölelő hegyek

mártóztak az ég azúr vizeiben.

Miattad lettem

puha ės alázatos

színekben lebegő

átvilágítva testem

szivárványos rózsaszínnel

kékben, lilában ragyogtam

mint a boldog szerelem

a születés pillanatában….

áradt a végtelen

testetlen

fék nélküli vágy….

Hogyan tudnálak hát gyűlölni, kedvesem?

Nem akartam tudni,

de elviharzott

mellettem ez a szerelem

s maradtam döbbenten

egyedül

a Vercors  fennsėges köveivel…

Talán én vagyok

ki csonttá váló kézzel

tartanám a kihűlő érzelmeket

Míg rohan a kis patak

s a misztrál kisöpri az emlékeket…

hiába állok a patakban

hallgatni a gördülő szavakat

mamour… envie… je t’aime….

tovaúsznak

vágyam viszi a végtelen……..

……………………………………..

 

A Vercors  falaiseivel

vettem körül magam

ellened

magamat védve…

De mérgező erőt

vad misztrált küldtél rám

vėdtelen lettem

s te pusztítottál

lelkemig ért a gyűlölet…

Milyen őrjítő fájdalom

verdes kedvesem,

hogy mindent, s mindenkit

kiírt e pusztító félelem

a vad kétségbeesés

kezed nem talált menedéket…

nem ismerted fel bennem

rejtett lényeged…

Az élethez kötődő

szálakat kegyetlenül vágtad szét

löktél, tapostál, törtél

üvöltve okádtad sérelmedet

a közömbös világra….

Én eddig

azt hittem

meg lehet békülni

a halállal,

ha szerető kéz

ha szerető száj

ha enyhe napsütés kísér

ha a Vercors, a Rhon, s a Drom

őrzik szavaink

s méltó pároknak adják tovább

kik tudnak

összeolvadni

eggyé válni

s értik e szavakat;

je t ’aime, mamour, mon amour …

Nem tudtam

hogy hit nélkül

csak sikoltó száj vagyunk

szenvedélyünk romboló, vad erő

repkedő halál-madár

gyökerét hasogató téboly

ős-mocsárban születő

mérges gáz…

Micsoda végső lázadása ez

a halálba menőnek…

Lebontottad védelmi sáncaimat

s tettél részévé

e forrongó ős-rémnek

zuhantam veled

félelmes forgással

lávák fekete

szurokjába mártva

a kétségek poklába…

s lettem végül

megfagyott fekete lávakő….

Mon cheri!

Már tudom :

hit nėlkül nem lehet meghalni

Hit nélkül

még meghalni sem lehet…

Ha dolgunk volt egymással

ezt a dolgot

nem végeztük el…

Te lezártad-értetlenül-

s végleg bezártad a sorsot…

Többé nem nyílik kapu

egymás felé…

Többé soha… soha…

Plus jamais…

Jamais plus…

 

 

 

Búcsútánc

 

 

Szeretnék álmomban

táncolni veled

lassú zenére

egymás felé

nyitott szívvel

s  ezt mondani:

álom voltál az álomban

szebbik fényem

vetült homlokodra

nem a te hibád

hogy a fény kialudt

lényed árnyékba borult

s kifakult

az üres vászon előtt…

én riadtan álltam

a nagy semmibe lökve

fájt ez a kép

és a kép vetülete…

Mégis: ez a tánc most

az alfa szint alatt

megbocsát

mindkettőnk csalfa tükrének

s a selymes holdfény

árnyainkat átfesti

ezüstport szór

a lélek sötétjébe…

óvón vesz körbe minket

beforrnak a sebek

miket adtunk

miket kaptunk

hullik a teher rólunk

-ezüstös lánc-

eredj hát!

én is lépek tovább

hamis kötelék ne fojtogasson  már

hadd vessem le

a nem rám illő álruhát…

A szoros táncból

kipördül a fény

halkul a zene

növekszik az idő közöttünk

s a lassú tangót

immár egyedül járom

nem nézek vissza többé

barátom…

 

 

 

Szünet

 

 

 

M.Klára

 

Szállj fényszárnyakon

 

 

A gép az

Óceán felett

Imám az égbe száll.

Óvd Uram,

Hozd haza!

Hisz még nem táncoltam

Vele,

Palacsintát sem sütött

Ahogy ígérte,

 

Nem ölelt meg Velencében,

A Boscolo Hotelben,

Nem élte át velem

A feltámadás örömét,

Nem sétáltunk éjjel

A budai Várban,

Nem ültünk a kandalló

Előtt szilva bort szürcsölve,

Az Amazonason is vár

A hajó,

Márquez szelleme leng

A légben.

 

Mint ahogy az ülésbe

Présel emelkedéskor

A tolóerő a gépen,

Úgy terít földre

Hiányod.

 

Engedd át magad

A mindent felolvasztó

Örömnek,

Szállj fényszárnyakon,

Nem béklyózhat téged

Földhöz semmi,

Szabad lélek,

Szabad, ragyogó,

Lüktető vágy vagy.

Vagy mégsem?…

 

 

 

 

 

 

M.Klára

 

Fénypalást–

Még mindig neked…

 

Szemem sugára

Fénypalást–

Rád borulva,

Sejtre bontva,

Összerázva,

Égre dobva,

Karba kapva,

Elringatva bűvöl.

Lefoszlik rólad

Minden,

Mit az idő rád rakott,

Fiatal,

Szárnyaló csoda

Az arcod,

Időtlen gyönyörűségben

Öleli

Fény testem –

Ragyogó

Fény testedet.

 

 

 

 

 

 

M.Klára

 

 

Már nem tudom

 

Már nem tudom, ki vagy,

Csak szeretem, aki voltál,

S lehetnél.

Szerelmem,

Ételem,

Italom,

Levegőm,

Tengerem,

Palástom,

Temetőm,

Aranyfonál,

Min életem függ,

Alattam hol szivárvány,

Hol örvény.

Amíg karod, s szíved emlékszik,

Milyen volt ölelésünk,

Amíg tudod,

Vigaszod nem enged át

A túlsó partra,

Hálával gondolok Rád.

Napok hűvösében

Vers virágokat ihletsz

S én illatukkal köszönöm

Létezésedet.

 

M.Klára

 

Esőben

Állok az esőben,

Tenyeremben borostád emléke –

Irigylem a

Tenyerem.

 

Benkő Péter

Mindenütt Te vagy

 

Te vagy

A gyönyör csúcsán és

A fájdalom mélyén,

A zenében és a Csendben,

A szóban és a Hallgatásban,

A kelő Napban és

A fogyó Holdban,

A robbanó Tavaszban

És a szikrázó télben

A Hajnalban és a Délben

Mindig és mindenütt

Te vagy.

 

 

 

 

 

 

Rusz Milán

Ha még egyszer…

 

 

Ha még egyszer

Megölelnél,

Gyémántba zárnám,

S nyakamba fűzném

A pillanatot.

 

Életed szitáján

Lefolynak mind

A többi asszonyok –

 

Fennmaradunk Te,

Meg én,

Gyötörve,

Ragyogva, repülve,

Lebegve az idők

Tetején.

 

 

 

 

 

 

M.KLára

 

Egyetlened vagyok ?…

Fricska magamnak

 

Az egyetlen vagyok,

Akinek :

verset írtál,

hóvirágot szedtél

mikor  mástól várt

gyermeket,

múzsája maradtál,

minden feleségedet

bemutattál,

 

Aki:

Barcelonába vitt,

a legszebb szüzet tette

az ágyadra,

morzsákból összerakta

életed kirakóját,

mással álmodott boldognak

téged,

azért szeret, ami vagy,

vár a hajón,

őrzi gyermekkorod bögréjét,

mint egy igazi kincset, s

boldogan-távolról

szeret.

 

Rusz Milán

 

Nem akarlak már szeretni

Nem akarlak már szeretni

Mert nagyon fáj.

Hallgatom az ötvenedik zsoltárt,

Szerafim Bit Haribim énekli

Azon az ősi nyelven, amin

Krisztus is beszélt,

Szívemben a fájdalom

Az Istennel együtt lakik,

Nem akarlak már szeretni,

Mert nagyon fáj,

Minden hangja az éneknek

Hozzád száll, azon az ősi nyelven,

Nem hiszem, hogy kibírnád,

Ha valaha így szeretnél,

Nem akarlak már szeretni

Mert nagyon fáj.

Nem tudlak már nem szeretni,

Azon az ősi nyelven sem értek,

A szavak helyett a hangok beszélnek,

Kell, hogy megrázzon fejedtől talpadig,

Kell, hogy repítsen, fel az égig, hiába

Nem akarlak már szeretni

Mert nagyon fáj.

 

 

 

 

M.Klára

 

Nászajándék

Parafrázis az elbocsátó szép üzenetre

 

Ó mennyivel könnyebb lenne

„Elbocsátó szép üzenetet” Írni

Neked…

Ha gyűlölni tudnék, s rád dobhatnám

„feledésemnek gazdag úr palástját”…

Sem feledésem, sem gazdag Úr palástom,

Szürke csendben élhetek tovább,

Kint, s bent hideg halál.

Siratom összes el nem sírt könnyemmel

A nélküled telt életet,

Fekete vásznon fehér betűk

Zokognak új verset neked.

 

Bezártad szíved, s füled

Nem hallhatod többé:

Szerethettél volna úgy is,

Ahogy én,

De elsodort az élet

És a könnyű vágyak.

 

Az égi szellő túl a léten

Visszafúj felém –

Sorsunk megkoronáz.

 

 

M.Klára

 

Ködkabátom volt…

 

Ködkabátom volt

Ez a szerelem,

Bőröm borzongató,

Nedves napok elől

Bújtam ölébe,

Hideged elől

Menekedtem hozzá,

Így érkeztem a télbe.

 

 

 

 

zárókép

Dúzsi Tamás

Hazám

Hazám nekem s neked,

Nekünk

E gyönyörű Ország.

S hogy ez mit is jelent?

Boldogat, fájdalmasat,

Szépet, igazat,

Gyötörtet, mit tépett

A történelem,

Ragyogó, sikeres földet,

Amit Tokaj vesszejével áldott meg az

Isten,

Bölcsőjét tengernyi nagy magyarnak,

Akik nélkül a világ kevésbé volna

Jó, s szép,

Ahol beszélik és értik ma is

A halotti beszéd nyelvét,

Ahol szerelmesen öleli át

Európa szép menyasszonyát,

A Dunát

Két csodaszép partjával

Budapest,

Ahol a világon legszebbek a rózsák

Tükrén a Hévízi tónak,

Ahol minden kőhöz

Száz év históriája,

Tapad,

Ahol a hódítók úgy szeretnek lenni,

Hogy néha százötven évig elfelednek

Hazamenni,

S a megszépítő messzeség

Emlékeikben

Vendégséggé szelídíti az elnyomást,

Ahol a lengő kövek,

A kecskekörmök,

S az elfeledett Kamalduli remeteség

Csendben bújnak a táj ölébe,

Ahol magyarrá válik e nép

Csodás olvasztó tégelyében

Művész, tudós, Király,

Ha megérinti a magyarság fennkölt,

Csodás, spirituális utazásra hívó

Szava,

Ahol jobb ízű a víz, sárgább a paprika,

Édesebb a barack, s göndörebb szőrű a

Mangalica,

A Szürke marha szarva jelképpé

Nemesült,

Ahol a vendéget éhen elengedni bűnösebb a

Bűnnél,

Ahol a világ leggazdagabb népdalkincse

Született,

Ahol nem tudhatod,

Merre van az eleje és a vége

A pulikutyának,

Ahol az altatódal hangján szólal meg

A rádióban a szignál,

Ahol másként húzza a cigány,

Ahol a fényes turista ország mögött

Csendben meglapul az elfeledett múlt is,

A Sárisápi bánya,

A Bakonyi betyár nótája,

A csendőr kakastolla,

A Gőzmozdony füstös orra,

A „kitántorgott Amerikába,”

A „Hamvadó cigarettavég”,

A Nobel díjasok végtelen sora,

A film, a festmény, a szobor

Óriásai születtek

Ahol  megszületett a

Könyvek könyve – magyarul,

Ahol a Tihanyi Apátság

Vigyázón nézi szelíd tükrét a víznek,

Ahol a Duna parton fémcipők őrzik

Emlékét a szörnyű időknek,

Ahol a gettó helyén ma romkocsmák

Hosszú sorába zarándokol

Szerte Európából

Minden mulatni vágyó,

Ahol a fényes Andrássy út mögött

Már egy utcával visszaszállsz a múltba,

És a filmforgatáshoz nem kell díszlet,

Ahol a kórházban mállik a vakolat,

És újra nő a penész,

Ahol a szeretet-parancsot teljesítő,

Embertársát testvérnek ismerő

Zeneszerző Óriást

Hatalmas szalagcímekben bélyegezte

Hazaárulónak a sajtó,

Ahol Széchényik, Batthyányik,

Andrássyk éltek, haltak, s tettek a hazáért,

Ahol a polgár polgárrá úgy válhatott,

Hogy Weisz Manfréd ipar óriássá tette

A nemzetet,

Majd ő is hazaáruló bélyeget kapott,

S ez máig mit sem változott,

Igen.

AZ is az én hazám,

Ami kirekeszt, ami gyűlölködve

Fröcsögve méri, hányan laknak

A Síp és Dob utca sarkai közt,

Hánynak a bőre nem idén barnult le,

Hánynak rosszabb a pedigréje, mint némely

Rózsadombi kutyának,

Hány szeret másként, mint

A józan többség ízlése elfogadná,

Hánytól vonnák meg a lét határait

Pokolra küldve, szellemi nyomorúság

És testi kín közé taszítva mind?

Igen.

Ők is az én népem.

Szeretnem kell őket is,

Ez a krisztusi parancs,

Amit az eszemmel értek,

De szörnyen nehéz

Kebledre ölelni bárkit,

Ha látod, hogy kezében a kés

Amit hátadba készül döfni..

Az igazi lecke:

Ne az embert,

A bűnét utáld,

Az embert,

Kit képmására teremtett az Úr

Szeresd, s

Szeresd ezt a szétszaggatott,

Megnyirbált

Piciny hazát,

És tudd, fentről, a kozmoszból

Úgy világít, hogy határait

Nem szabhatta át az ember,

És hiába vándorlásai a világnak,

Itt születnek, és sugároznak

Új csodái e népnek,

Akik betöltik majd küldetését,

Ami nem kisszerű, perc emberkék

Napi szócsatáinak gyümölcse,

Nem üres fecsegők álságos farizeus gőgje,

De az Isteni terv

Remekműve lesz.

Igen, ez az én hazám.

És az is, ahol Grábóc falai közt

Menedéket lelt viharaiban az időnek

Hit és hagyomány,

Ahol Sopron a hűség városa lett,

Ahol Pécsett egy Csontváry élhetett,

Ahol Richter Gedeon nevét

Évtizedig kiejteni sem lehetett,

Ahol a Horger Antalok feltámadnak

Szinte minden kormányzás alatt,

Ahol ma száz gyerekből egy tudja csak,

Tarján, Jenő Kér és Keszi,

Nyék, Megyer, Kürtgyarmat,

Ahol Teszler Sándor, Robicsek Ferenc,

Bláthy Ottó, Szentgyörgyi Albert is születtek,

Ahol a török elől menekülő rácok otthonra leltek,

Ahol Bagdassarian Ashot és Denzen Barsbold,

Egy örmény és egy mongol szobrász közös nyelve

A magyar volt,

Ahol a mesék és a táncok ezeregy éjen át

Szórakoztatni tudtak aprót, s nagyot,

De ahol a gyermeknek

Pálinkás kenyérke járt,

Ha aludni nem tudott,

Ahol a jószághoz előbb hívtak orvost,

Mint a pulyához, mert az előbbi adta,

Utóbbi ette a kenyeret,

Ahol szigorú volt és csendes az ölelés,

Szemérmes a szerelem,

És csak úri huncutság volt a szenvedés,

Ahol a nemesség nem mindig a szívben lakott,

És elkártyáztak fél országot egy

Éjjelen a nagyok,

És a névsornak vége sosem lenne,

Ha mindenkit, ki értéket Szépséget adott,

Említeni kéne most,

De csak szoruló torokkal, és kiszáradt szájjal

Tudom suttogni,

Ez Szent István földje, és magyar,

Ahol meg kéne férjen mind,

Ki így érez, és elhelyez egy két téglát

Épületébe a palotának,

Amelybe értékeinket álmodjuk kőbe,

Tanulságul,
Emlékül a jövő

MAGYARJAINAK

Akik mindegy hol születtek,

Milyen metszésű szemük és orruk,

Hajuk és bőrük színe,

Kalapban járnak, vagy kendőt viselnek,

Hiszik-e vagy csak botorul

Káromolják az Istent

De testükben olyan szív dobog,

Ami tudja és énekli a Himnuszt és a

Szózatot,

Szüntelenül imádkozzatok.

 

Ez nem fog elhangzani, de akit érdekel annak részére egy kis ismertetés :

 

Magamról

1953-ban születtem, Budapesten. Jogász vagyok, még dolgozom. Nem bújok a nevem mögé, a Paraszkeva nevet a keresztségben kaptam felnőtt koromban, mikor rám talált a hit ajándéka.

Akkor kezdtem írni, amikor a fiam meghalt, 1980.-ban, sokáig csak a fióknak. Első ízben a Fénykörben c.közös kötetünkben publikáltam verseimből, amit Baka Györgyinek, B.Tóth Klárának, Nyíri Erzsébetnek és Szekeres Máriának köszönhetek, akik érdemesnek tartották írásaimat arra hogy maguk közé fogadjanak.

Azóta ez az öt költőnő mint alkotó-műhely két jeles férfiúval gazdagodott, akik ma itt lesznek velünk.

Az ötlet gyermekem apjától Fecskovics .  Milántól ered, ő ajánlotta a lányoknak, hogy hallgassanak meg párat a verseim közül. Így kezdődött.

Azóta két önálló kötetem jelent meg, ezen kívül az Aranypor c. periodikában, az Agria folyóiratban, a Hetedik c. online irodalmi folyóiratban, és a MIR(Magyar Irodalmi Rovat) ben jelentek meg verseim. Még három kötetnyi vers vár a fiókban kiadásra, és már elkezdtem dolgozni egy következő könyvön, amiről csak annyit árulhatok el, hogy a diktatúrának a lelkek megnyomorítására alkalmasságát, mint kórtörténetet igyekszik tetten érni, mindezt a Romániai forradalom 30. éves évfordulójának ürügyén.

A kétmegjelent  kötetről  Adamik Tamás által írt bemutató szöveg :

 

 

Adamik Tamás

 

Paraszkeva: Szeretetmorzsák

 

Hölgyeim és Uraim! Egy különleges verseskönyvet fogok bemutatni Önöknek. Különleges ez a kötet több szempontból. Különleges már a címe is. A címlapon ugyanis csak két szó szerepel: Paraszkeva. Szeretetmorzsák. Az egyik nyilván a szerzőre utal, a másik címként verseskönyv tartalmára. Kérdés azonban, hogy a költőnek szabad-e ilyen talányos címlappal kiadni verseit. Természetesen szabad, hiszen már több mint 2000 évvel ezelőtt Horatius leszögezte Ars poeticájában: „Festők meg a költők / mindenkor teljes joggal merhettek akármit.”

De különleges a verseskötet felépítése, szerkezete is, mert nagy- és kisszerkezete  van. A nagy szerkezetet az teszi különlegessé, hogy három részből áll. Az első rész az Előszó, a második rész a versek, a harmadik rész pedig az Utószó. A számmisztikában a hármas szám  az értelmi és szellemi rendet fejezi k Istenben, a kozmoszban és az emberben. Ezt a jelentést kötetünk esetében tovább erősíti az a tény, hogy az előszót a versek szerzője, Paraszkeva írta, az utószót pedig leánya, Fanny. Úgy gondolom, nem sok olyan verseskönyv született Magyarországon, amelynek előszavát költőnő vetette papírra, utószavát pedig a költőnő leánya. És láss csodát, a három végtermék, az előszó, a versek és az utószó, csodálatos összhangot alkotnak: egymásba kapaszkodnak, segítik, magasba emelik egymást. Ez annyit tesz, hogy a versek minőségéhez, jobb megértéséhez mind az előszó, mind az utószó hozzáad valamit.

A különlegesség kategóriájába sorolható a kötet címe is: Szeretetmorzsák. A magyar nyelv értelmező szótára így határozza meg a ’morzsa’ főnevet: „Kenyérnek v. sült tésztának egészen apró, levált darabkája”, majd felsorolja alfajait: ’császármorzsa, kenyérmorzsa, zsemlemorzsa’ (V. kötet, 26 – 27. oldal); de a szeretetmorzsát nem ismeri. Az interneten viszont megtalálható a „szeretetmorzsa” főnév, mégpedig Erdélyben a jótékonykodással kapcsolatban: a Csíksomlyóban és Csíkszeredában karácsonyi szeretetmorzsákról olvashatunk. Verseskönyvcímként azonban korábban nem találkoztam vele. Ezen adatok fényében Paraszkeva Szeretetmorzsák című könyve jótékony karácsonyi ajándéknak is tekinthető. Mintha a költőnő is az imént említett két jelentésben használná a ’szeretetmorzsa’ szót (kenyér apró darabkája, illetve ajándék); előszavában ugyanis ezt írja : „Szárnyalás és boldog élet helyett Szeretetmorzsákat kaptam, de ennek is nagyon örültem, és nem cserélnék senkivel, mert a fájdalmak megtanítottak rá, hogy igazán értékeljem ezeket a pillanatokat” (9). E vallomással rímel leányának, Fannynak megnyilatkozása az utószóban: „Sokszor mondják: a költészet ajándék, szerintem nemcsak a költő számára, sőt leginkább az olvasó számára” (119).

A nagy szerkezeten kívül van a kötetnek egy kis szerkezete is, amely a benne közölt 59 vers felosztásában ölt testet. Önmagában áll az 1. vers, amelynek címe: Angyalszárny kezeddel; alatta a következő ajánlás olvasható: dr. Bereczki Árpádnak szeretettel, köszönettel (11). Ezt követi 58 vers, 6 ciklusra osztva: 1. Ölelések (2 vers; 13–19. oldal), 2. Foto-gráfia a születő szerelem pillanatáról (5 vers; 21–28. oldal), 3. Miért (5 vers; 29–38. oldal), 4. Szívem zugába rejtve (23 vers; 39–66), 5. Az élet veletek, mikor fáj a világ (20 vers; 67–99), és 6. Az utolsó vacsora üzenete (3 vers; 107–117). Ha tematikailag próbáljuk csoportosítani ezt az 59 verset, akkor azt találjuk, hogy az ajánláson kívül a versek többsége a szerelemről szól. Ez az 1. csoport az első négy ciklus költeményeit tartalmazza, mintegy 35 darabot. A második csoportot Az élet veletek, mikor fáj a világ költeményei alkotják; tematikájuk változatos, Istenről, emberi sorsokról, kulturális témákról mondanak véleményt. Az utolsó vacsora üzenete című hatodik ciklus verseiben a költő vallomást tesz hitéről és hazaszeretetéről.

Formai szempontból nézve a versek többsége a szabadvers műfajába sorolható, de  néhány képvers is megbúvik közöttük, például a nagyszerű Virág c. darab a 66. oldalon. Tartalmát tekintve pedig ez a kötet csupa szív, csupa lélek, csupa szerelem.

 

 

:

Paraszkeva

Napok lenyomata

Fényképregény

 

Paraszkeva második kötete, a Napok lenyomata, Fényképregény, több szempontból folytatása első kötetének, a Szeretetmorzsáknak. A folytatáson azt értem, hogy a markáns különbségek mellett határozott formai és tartalmi azonosságok figyelhetők meg a két könyv között; például formátumuk azonos, terjedelmük is nagyjából megegyezik; a kötet szerzőjének neve és címe a költő múzsájának  keze írása mindkét kötet címlapján. Nagyszerkezete is azonos, amennyiben három részből áll: előszóból, prózai írásokat meg verseket tartalmazó törzsanyagból és utószóból. Az előszót mindkét kötetben Paraszkeva írta, az utószót pedig leánya, Fanny. Tartalmi szempontból is fellelhető némi azonosság: az előző kötet főtémája a szerelem volt. A jelen kötetben is megjelenik a szerelem, de az emberi élet más olyan nagy témáival együtt, mint születés, betegség, halál, házasság, válás, utazás. Ezt a témaváltást jól tükrözi a könyv borítójának illusztrációja, amely első látásra egy kiszáradt fa benyomását kelti az olvasóban, és önkénytelenül szomorúságot ébreszt benne. Az igaz, hogy később, miután már alaposabban megszemlélte az ábrát, észreveszi a madarat, a madárfészket, sőt még talán a napot is, de ez az utólagos felismerés már nem képes kiűzni lelkéből azt a szomorúságot, amelyet a megpillantás első benyomása keltet életre benne. Ezt valószínűleg Paraszkeva is érezte, ezért írta az előszóban: „A borítóról: sokat gondolkodtam, mi mutathatja meg képben a kötet címét, és azt az érzést, hogy minden dráma és tragédia ellenére a boldogság utáni szüntelen vágyakozás az ember igazi sajátja, s hogy a legmagasabb rezgésszámú érzés a szeretet” (6).

Ezek után érdemes megnézni, mi is ennek a kötetnek a címe: Napok lenyomata,     Fényképregény. Tehát két címe van: egy főcím és egy alcím. A Világirodalmi Lexikon szerint az alcím: „a mű – főcímét követő – figyelemfelkeltő, illetve tájékoztató jellegű tartalom- vagy jellegmeghatározás”. Ezek szerint a Napok levonata főcímet Paraszkeva pontosítani akarja a Fényképregény alcímmel. A levonat mint nyomdai szakszó egy szöveg pontos mását, másolatát jelenti, illetve az igazságügyben az ujjlenyomatot. A Fényképregény alcímmel ezt a pontosságot akarja helyesbíteni, lazítani a szerző, de nem olyan mértékben, amilyenben ezt egy képregény teszi, hanem olyanban, amilyenben egy fényképregény teszi. Egyébként a Világirodalmi Lexikon szerint korunkban már létezik a fényképregény. A képregénnyel kapcsolatban ezt írja ugyanis: „Ismeretesek grafikák helyett fényképeket alkalmazó fotóregények és filmképeket képregényként feldolgozó adaptációk is” (6, 1979, 177).

Ennek a fényképregénynek a törzsanyagát húsz kép alkotja. Az első négy kép lehangoló és szomorú: beárnyékolja az elválás és a halál (7–19). Az utána következő négy kép (az ötödiktől a nyolcadik kép) az előzőnek éppen az ellentéte: Paraszkevának  leánya születik és megjelenik életében az igazi nagy öröm és az igazi szerelem (20–32). Ide beékelődik egy közjáték: szerelmi vallomás prózában és versben, ami a Szeretetmorzsákból kimaradt alcímmel (33–38). A harmadik négyesből, a 9–12. képekből az első kettő üdítő; ezek a mennyei kávéházról és Taormináról, a lét teljességéről szólnak. A másik kettőben viszont a szerző súlyos társadalmi problémákról, forradalomról, saját identitásának kereséséről elmélkedik (39–57). A könyv hátra levő része, a 13. képtől a 20.-ig, feloldó, megnyugtató: bizalmat, bizakodást sugároz. A karácsony leírásával kezdődik, amelyben a fájdalom és öröm párhuzamosan munkálkodik, végül is mintha az öröm győzedelmeskedne. Ezt olvassuk ugyanis: „Később lettek szép napok, családkezdemény próbált gyökeret verni életem talajába, a lányom új és ragyogó értelmét mutatta fel a létnek, de újra széthasadt a kárpit. Sokára találtam rá a születés ünnepének igazi okára, értelmére és céljára, és keresem azóta is e  misztikus boldogság-út továbbvezető jeleit” (59).

S hogy ez a keresés sikeres, arról tanúskodik az utolsó hét fejezet: mindegyik új fizikai és szellemi világok felfedezéséről regél: Japán, Párizs, Szófia stb.. S ahogyan haladunk a könyv vége felé a prózaképek között egyre gyakrabban tűnnek elő versek, hogy kifejezzék azt is, aminek kifejezésére a próza képtelen. Bár az alcím szerint fényképregény e könyv műfaja, a próza és a vers vegyítése miatt egy másik régi irodalmi műfajba is besorolható, ez a menipposzi szatíra vagy proszimetrum. Ennek a műfajnak, tehát a próza és a vers vegyítésének, világhírű mintapéldánya Boethius A filozófia vigasztalása a Krisztus utáni 6. századból. Talán nem véletlen, hogy Paraszkeva is éppen egy ilyen műfajú könyvvel vigasztalgatja önmagát.

 

 

Budapest, 2019. november 1.

 

Adamik Tamás

 

Egy -két vélemény:

Kedves Klára!

Köszönjük szépen a MIR-Magyar Irodalmi Rovat ünnepi irodalmi pályázatára küldött nagyszerű pályamunkáit.

Az utolsó vacsora üzenete c.verse mint a pályázatra érkezett legnívósabb alkotások egyike, holnap (kedd) reggeli 9:00 órai válogatásunkban szerepel a MIR facebook-oldalán.

A MIR-szerkesztősége közösen értékelte a beérkező műveket, a MIR facebook oldalán található végeredmény (1-3.helyezett, különdíjas szerzők, versek) az összesített értékeléseket tükrözi. Ha viszont megenged egy személyes észrevételt: beküldött alkotásai számomra kiváló, igazi versek, köszönöm az élményt!

Üdvözlettel,
Szekeres Nóra
MIR-szerkesztő

Paraszkeva: Napok lenyomata

Fénykép-regény

 

„Parancsoló szükséggé vált, hogy le kell fotóznom amit látok, mert elmúlik egy világ, egy nagyon érdekes nemzedék, a fásult, kisszerű sorsával együtt. Mégis emberi drámák és bohózatok szövedéke, lehet, hogy a végén nem is lesz minta belőle, de egy gerincre fűződik fel minden kép, én láttam, és valamilyen módon közöm volt – van a szereplőihez, és közvetve vagy közvetlenül nekik is egymáshoz” – olvassuk az előszóban. Jól esik látni és érezni a képeket, amelyeket elénk vetít a költőnő, akinek erős és egyenes gerince elbírja az élet és a halál, a szerelem és a bánat örömeit és kínjait. De nemcsak elbírja, hanem őszintén láttatja is velünk őket, mert vérében van az a felismerés, hogy a költészet képekben nyilatkozik meg. Fénykép-regényét olvasva úgy érezzük, hogy ott vagyunk vele az egyik újpesti Korházban, és megilletődve fogjuk a kezét.

                                                                                                                      Adamik Tamás

 

Klárikám! Olyan a prózád, mint a versed. Mivel én nem vagyok jó a költészetben – élvezni azért képes vagyok! – meg sem próbálnék így írni. Mindenki csak akkor jut messzire ebben a mesterségben, ha a saját, egyetlen lehetséges útját követi. Erre úgy jön rá az ember, hogy nem megy az írás nehezen, de túl könnyen sem, mert a mélyben születő gondolatoknak először ki kell kelniük, aztán leszakadni gyökereikről, hogy elhagyhassák titokzatos rejteküket. Rajta!

Azt hiszem, magáért beszél, hogy szinte egyvégtében olvastam el írásodat. Természetesen ebben része volt, hogy bizonyos fokig már ismerem az életedet, már amennyire írásaidból lehetséges, s így motiváltabb voltam rá, mint egy ismeretlen olvasó. Neked természetesen rájuk kell gondolni alkotás közben, mert ők vannak többen.

Számomra az csak növeli írásod értékét, ami a legnehezebben megragadható benne, tudniillik a műfaji besorolás. Mindig voltak és kellettek úttörők, hiszen általuk megy előbbre a világ. Te fényképregényként mutattad be, lehet, hogy ugyanazt jelenti más szavakkal, amit én gondolok róla, de az is lehet, hogy csak irodalomelméleti járatlanságomról árulkodik: nagyon személyes karcolat füzér.

Remélem, nem fogok nagyon mellé, ha úgy érzem, te inkább költő vagy, mint prózaíró. Abból gondolom ezt, hogy a mű legszínvonalasabb részeinek a betét költeményeket éreztem, a szövegből, pedig a személyes lírai vallomásokat.

Szeretettel volt tanárod:

 

Turcsányi Ervin

 

 

Mikor játszák?

2020. február 14. 19:00 Szerb Színház Nagymező u 49