Szeretet Szerelem bor
A versek:
köszönet
Angyalszárny kezeddel
(dr. Bereczki Árpádnak szeretettel,
köszönettel)
Számtalan szerelem
Szaggatta szívemmel-
Színre bontott szivárványon
Száguldok- fényörvény
Felé,
Angyalszárny kezeddel
Elsimítod szememről a
Homályt.
Szférák színorgiája robban,
Amikor eltűnik a
Nap.
Szívdobbanásom visszhangzik
A műtő falán,
Félelem kútba zuhanok dermedten,
Míg hangod bársony hálója
Át nem ölel.
Kezedben – mint Isten tenyerén,
Oly lágyan gyúlik újra
Fény.
A kezdetek:
Benkő Péter
Foto-gráfia a születő szerelem pillanatáról
Ha azt a percet kitágíthatná
Az idő mindenható ura,
Mikor egymással szemben állva
Vártuk az első érintő ölelés,
Az első vágyódó, szemérmes
Szédítő csók
Bizton eljövő csodáját,
Egy új Rodin vésőjére volna méltó.
Holtakkal, szerelmekkel és harminc évvel
Idegeimben
Kezemre tettem szerelmem,
És egy kamaszlány piruló
Reszketésével
Nyújtottam feléd.
Nem akartad hinni,
Magad óvtad,
És teszed ma is,
De kár…
Kétkedésed ajándék,
Szomorú vallomás
Ez önzések hálójába zárt
Világban- az önzetlen, szép szerelem utáni
Vágyról.
Benkő Péter
A fájdalom emléke
A fájdalom leült,
Mint gyémánt kristály
Barna köd ölébe.
Vár, szomorú-boldogan.
Látom: megfogod kezem,
Kezedbe simul szívem,
Repülünk,
Csillagos éji úton
Boldogtalan, nincs-jövő felé…
Halott fiam helyett
Vers szülöttem ringatom,
Neked mosolyog,
Nézd hát,
És szeresd egy kicsit!
Rendelje büntetni ezernyi törvény,
Ha lelkedből virult arcodra
A felém küldött mosoly,
Szent, tiszta, és bűntelen,
Tudom.
Benkő Péter
Nő a csend
Nő a csend bennem
Tágul bársony sötét
Lelassul minden hang
Súlytalanság.
Egyenként csobbannak a szavak
Lassú madarakként keringenek
Odaütődnek
Visszaúsznak.
Gyönyörű táncot látok:
Koreográfus a lélek
Hallgat a szellem.
A csend szimfóniának karmestere nincs.
Szárnyal mégis ujjongó zenéje
A SZÉPNEK
Visszhangzol – hullámrezgés
Szívdobbanásom tükrözi
Pulzusod ritmusát-
Egybefonódunk, tovatűnünk,
Utánunk felborul a csend,
Várlak.
Dúzsi Tamás
Diána
Ős csend anyánk ölén ringunk,
Lövések döreje barlangja faláról
Fejünkre hull.
Mámorító illat-
Ma nászt ült a tűz és a puskapor,
Pogány az ünnep,
Díszes hímek hullanak
Lábunk elé,
Gyűlnek az áldozatok.
Diána földi helytartója
Biztos kézzel vezényli
E szép divertimentót.
Zöld papi palástban
Szolgálja úrnőjét,
Nemes bájjal, szelíd erővel,
Bátor férfiszívvel,
Meleg asszonyi szeretettel,
Vigyáz emberre, vadra
Erdőre, csendre:
Hogy őrizze a vadászat
Mítoszát
S dicsérje minden mozdulata
DIÁNÁT
Dúzsi Tamás
Tavasz
A szirmok este összeborulnak.
A hold nem hívja őket
Kinyílni,
A test már nem ragyog,
A vér már nem lobog,
A szív már nem dobog úgy…
Hinnéd.
Csendesebb, valóban.
A tavasz illata
Újra a szerelemről beszél,
Megint szembejönnek
Ragyogó párok az utcán,
És megint azt hiszed,
Elérhet még egy boldog ölelés.
M.Klára
Te voltál
Karból karba esve-
A megváltó ölelést keresve,
Csak üresség várt.
Néha néztem magam:
Az Isten óvott,
Hogy a mocsokban fürödve
Tiszta maradt a lelkem.
Te voltál az egyetlen,
Te voltál, aki kimondta,
Te voltál, aki felmentett,
Te voltál, aki látott,
Te voltál, aki értett,
Te voltál, aki hitte,
Égő szemem,
Izzó szívem
Szivárványba burkolta,
Visszaverte mindazt,
Ami lehúzott volna,
Örvény mélyébe,
Halálba.
Valami gyönyörű,
Ragyogó Rubint
Ajándékoztál
Nekem,
Mindent feledve,
Fájdalmat és halált,
Magányt és hiányt,
Köszönöm neked
A lányom és
Istenem!
M.Klára
Gagaku
Shamiszen, Koto,
Sakuhachi
Szól a Gagaku.
Hajam sátorát
Lágy tengervíz ringatja,
Szivárvány virágok
Szökőkútja
Tör fel szívemből,
Körülölel,
Burokba zár,
Elbódít,
Áttetszővé varázsol
Belőlem nősz ki,
Felettem törsz az égnek,
Messze nézel,
szememből sötét folyó
Ered,
Egyetlen vágy vagyok,
Ölelni Téged.
M.Klára
Chagall
Úszom feléd,
Hulló csillag-
Szökőkút,
Tetején tündér arcú kedvesem,
Szárnya rebben,
El nem ér.
Kell, hogy szikrázzon
Boldog, mimóza szerelmünk!
Aranysárga illatába
Burkolózva-
Elrejtőzünk,
Hópehely hintók ölébe,
Egymás ölébe,
Csendbe, fénybe.
Megváltásunk:
Karod, karom,
Tenyeredbe zárt tenyerem.
M.Klára
Kínai
És ha egy vízcsepp csillanna szőke fürtödön,
Lassan szemedre gurulna,
A nap lecsókolná…?
Nekem tetszene!
A nap sült,
A tó sima,
Te messze vagy…
M.Klára
Emléked
Emlékedtől harmatos lesz
szemem , s ölem,
Növekvő hullámokban
Borít el az öröm,
Szívemben fiatal,
Feszes maradtál,
Szelíden, szőkén,
Csendesen.
Benkő Péter
Szívem zugába rejtve
(Ma a terrortámadással, „ Párizsba beszökött „ a halál. Akár ott is lehettél volna…)
Jeges szorítás zokogta,
Féltelek!
Távolság lélek és lélek között,
Élet amiről
Sosem meséltél,
Szád sarkában
A mosoly,
Más asszonyok
Ölelése,
Hosszú évek csendje,
Szívem zugába rejtve,
Sejtjeimben élsz.
Tudom, Te is őrzöl,
Tudom, hiányoznék, ha
Mennem kéne végleg.
Talán ad még az Úr
Valahol Európában
Egy csendes,
Boldog délutánt,
Veled.
Múzsám maradtál
Csak a mosolyod a régi,
A huncut, félénk fiú,
Akit mindig a lányok
Vesznek szárnyaik alá,
Őszinte álarc.
Belül a gránit keménysége,
Gyémánttal sem karcolhat
Lelkedbe parancsot semmi.
Szereted őket – pár percig.
Vágyódsz utánuk- néhányszor.
Nem mondasz ellent, csak ritkán.
Elveszed őket,
Elhagyod őket,
Elhagynak téged.
Megcsalod őket,
Megcsalnak téged.
Néha mindennek hátat fordítanál,
Csavargó lennél,
Hangszerrel kezedben,
Repülsz,
Száguldasz két keréken,
Temetsz, búcsúzol,
Mindent újra kezdesz.
Csak egy szerelem Örök,
A hivatásod, azért mindent,
Mindenkit félretéve,
Ragyogva, megszállottan
Újra megfeszíted
Magad.
Ez az életed, mondod,
A pénz csak erre való,
No meg néha elrepülni messze.
Hány karból-karba
Kísért önfeladó
Szerelmem,
Annyira vágytam a Te boldogságod,
Üstökös száguldó csillogásod…
Szerettelek, mikor öleltél,
Szerettelek, mikor más tartott karjában,
Szerettelek évekig tartó
Süket hallgatásban,
Szerettelek, mikor elküldtél,
És szerettelek, mikor
Hét év után, a papíron át is
Tudtad, japán szilvabor érkezett.
Azt hittem, mindent elfeledtél,
Ezer más asszony ölelése elmosta
Emlékem zsigereidből,
Vonzás – taszítás, más élet,
Más múlt, más jövő?
Szemembe bújik szemed sugára,
Szivárvány hídon szállunk hajóra,
„Szerelem kolera idején”,
Az Amazonas zúg alattunk,
Már minden látást visszaadtál,
Már minden csókot elcsókoltál,
Most tiéd a robbanó öröm,
Sosem volt színek orgiáján
Látod tekintetem tükrében
A csodát, ami Te vagy,
A csodát, amit csak én láthattam,
Az egyetlen, akihez írtál
Egy kósza őszi délután,
Kinek szerelme elől évekig futottál,
Bár nem üldözött sosem,
Aki élve maradt, hogy szeressen,
Távolról, közel,
Ugyanazzal a tűzzel, amivel
Akkor, mikor először érintetted
Az ajkát.
vendégek:
Adamik Tamás
Annához
Miért kínzol, Annám? Fölösleges
már oly sok éj után veled vesződnöm,
s nem is szabad. Megszűnt már itt a földön
számomra mindaz, mit a vágy keres.
Meg kell vetnem, mi csak esetleges
parányi porszem, és csalóka börtön
meg játék, s így kell föl, magasba törnöm
ahhoz, mi tényszerűen végleges.
Mindezt tudom. Mégis, ha jő az este,
s tündérarcod, mint fényes, tiszta tó,
előttem fölragyog, borzong a testem,
szívem zenél, értelmem zsongató
képek födik, s már csak te vagy az eszme,
a végső cél s az első mozgató.
1962
Szerelem
A szép tavaszt köszöntöm benned, Éva,
a rügy- s virágcsodák varázslatát,
a jégtörő sugárban benne ég a
szemed sugára, ébreszt s enyhet ád.
A füttyös ajkú kósza szél ha néha
szememre csókol, ajkad bársonyát
érzem, s sötétfenyő hajadnak mézga-
illatát, s bimbót bontok, mint a fák.
1978
Szőlőben
Napfény, szőlő és szerelem,
e három kell nekem.
Napfényben pompázik a rét.
Napfényben szép vidék,
falu, zord hegység s nagy folyó.
Minden oly biztató.
Szőlőben sorjázik a rend.
Az ember is teremt,
mikor letérdelve lemetsz
óvesszőt, s eltemet
gizgazt, aztán aggódva vár,
jön-e szőlővirág.
Jön virág és belőle fürt,
mit kiprésel s leszűr
hasas hordóba, s ha leforr,
elkezdődik a tor.
Szerelemben egy test leszünk,
és elmegy az eszünk.
Úszunk örömben időtlenül.
Mögöttünk gond nem ül.
És adunk számlálatlanul.
Örök jelen virul
bennünk, mikor ölembe ülsz,
s csókomba szenderülsz.
Virágmezőben
(Catullus nyomán)
Virágmezőben álltunk mind a ketten.
Köröttünk csend és fény és kék virág.
Egymás kezét imádtuk önfeledten.
Lágy szél s huncut madár fütyült le ránk.
Virágmezőben ültünk mind a ketten.
Köröttünk alma-, körte- s szilvafák.
Egymás ajkát imádtuk észveszetten.
Ránk nézve tapsikolt a sok virág.
Virágmezőben háltunk mind a ketten.
A napra tártad tested templomát.
Előtte áhítatban térdepeltem.
Imádtam sírva ékes csarnokát.
Virágmezőben keltünk mind a ketten.
A nap derűs sugárral öntözött.
Riadtan nézelődtél szégyenedben.
Egy kék virág imádta köldököd.
1975
Szapphóhoz
Lágy vagy és vágy jár a nyomodba folyton,
szép szemed barnás üde fénye táncol,
szád, a mézes szád, melegével ápol,
isteni asszony.
Melledet múzsák kara fűti dalra,
Friss tavasz hint rá kegyesen szerelmet,
ihletett szobrász alakítja újjá,
s tölti be vággyal.
Telt sudár csípőd fölemelve ringat,
büszke járásod nemesíti bájjal,
férfiak sóvár szeme rád tapadva,
bámul örömmel.
Én, ha meglátlak, s közelebbröl édes
hangodat hallom s nevetésed, égő
szikra lobban föl kebelemben. Érzem:
lángolok érted.
201
Baka Györgyi
hangod áthullámzik
hangod áthullámzik
tüdőm rebbenő rózsái közt
elönt eláraszt édes vizű
patakocskákat, tüzes
folyókat eredeztet
átjárja vérem zsigereim
a nőiség öbléig hatol
a kezdetig ott örvénylő
spirálba fordul elsodorja
a megtapadt árnyakat
vidám dobolásba
kezd csontjaimon
hajlít, rügyeztet
hozza ismeretlen illataid
fölemelkedő lecsapó
lombok verdesése ereimben
kibomló ruhám alatt
bőröm holdja lángol
testem fölissza rezgéseid
lágyul, olvad az anyag
sötét bársonya áttetsző
tengerszínre vált
bennem és benned
ugyanaz a tenyérnyi
szó lobbantja fel
a sejtjeinkben hasadozó
kivirágzó napfölkeltét
Nárciszcsokor
felfoghatatlan
miként alakul át
közelségedtől
minden merevnek
hitt határ
érintésedtől
dalolok fű-nyelven
madár-nyelven
virágok vére
áramlik bennem
juharfaerdők suhogása
lombok mézes fénye
vándorol kezeidben
hallgatom miként
szakad törzs a törzsbe
lélegzetünkkel összenőve
a ziháló idő sűrű
illatával keverve
szikráznak égre rugdalt
csillagaink mint
asztalomon a nárciszcsokor
Ölelj vissza
ölelj engem vissza
női létem eredetébe
bordáid közé
önmagam legmélyét
érintem benned
szerelmem
harapd keresztül
magad
húsomon
csak az maradjon
hibátlan
belőlem
ami szakadásunk
előtti testünkben
összeforrt
Szomjazó csillagmezők
Tántoríthatatlan szabadság-szerelmes
voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve
ámulat fog el, még mindig remeg
bennem a gyönyörűség, hogy íme
élek, belül veled, te elérhetetlen,
mégis elveszíthetetlen, távolról is
tartasz, talán egyszer majd eloldozol,
s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz.
B.Tóth Klára
Küllőglória
Páromé a legkedvesebb arc, a legszelídebb tekintet,
ovis korunk óta tartom ezt a véleményt, amikor mindig
a közelébe húzódtam játszani, már akkor sugárzott
belőle a harmónia, ráadásul kisportolt az alkata,
hiszen állandóan dolgozik, hazaadja a fizetését,
persze sok irigyem akad a barátnőim között, egyedül
ásta ki a pincét, mikor én kint szórakoztam a torontói
rokonom esküvőjén, akitől azóta elvált az asszony,
lelépett a közös gyerekkel Mexikóba, párom meg csak
gürcölt itthon az építkezéssel izzadt kezeslábasában,
még az izzadságszagát is szeretem, nagyokat szippantok
belőle, ha megölel munka közben, bár a terhességek
alatt ettől a szagtól kirohantam volna a világból, de hát
ez a kémia, így átalakul az emberi szervezet, mikor új
életet hordoz a szíve alatt,
állandóan lesi a kívánságaimat, valósággal a tenyerén
hordoz, bár mostanában valahogy egyre nehezebben
férek bele, ahogy hazaér, rögtön nekilát a munkának,
füvet nyír, tetőt javít, csatornát pucol, meg hullott almát
kompótnak, megmetszi a fákat, néha túl lelkesen, mint
fodrászom, aki csak vágni szeret, ha három centit akarok
vágatni, annyit hagy, szóval a gyümölcsfák és a frizurám
közötti összefüggés állandó;
a fél kerület hozzánk hordja a fahulladékát, a kikapós
asszony,vagy piás férj hátán eltört polcokat, váláskor
kettéfűrészelt ágydeszkákat, közel s távol mindenki
bevezette a gázt, csak mi fűtünk faelgázosító kazánnal,
ami mindent elnyel, és szinte tökéletesen éget, mikor
nem volt munkája, jól jött, hogy nem kellett tüzelőre költeni,
azóta elterjedt, hogy favágó, de most már nem áruljuk el,
hogy áramlástechnikai gépészmérnök, mindenféle egyéb
szakirányú végzettséggel, ne hozzuk őket zavarba, inkább
kezeslábasban jár fejszével a vállán, gumicsizmában,
zsebéből kikandikáló faékekkel, ha néha mégis öltönyt kell
vennie, a kertek alatt oson, napszemüvegben. ne ismerjék
fel a szomszédok, ismerős ablakok előtt négykézlábra
ereszkedik, ne gondolják, más kasztba tartozunk, ez egy
szegény környék; mindenkinek ő szereli a biciklijét, mióta
bezárt a kerékpárszerviz, múltkor is ült a kertben a sámlin
és szerelt, amikor a feje fölé emelte a biciklikereket,
hogy ellenőrizze a gumi állapotát, jól megpörgette, ahogy
egyre gyorsabban forogtak a küllők, megcsillant rajtuk
a napsugár, villózott rajta az égi fény, olyan volt az egész,
mint egy túlméretezett glória, nem győztem gyönyörködni
benne, ő az én különbejáratú háziszentem, mintha egy
templomi oltárképről lépett volna ki a füves udvarra,
a gépolajtól síkos biciklialkatrészek közé;
csak a kádat nem mossa ki maga után soha, minden este
ottmarad utána a koszcsík, harminchárom éve nem
tanulja meg, hogy frissen sokkal hamarabb lejön, de aztán
az jut eszembe, hogy végre valamit én is tehetek érte,
hiszen ha jól belegondolok, ez az egyetlen hibája, és már
örülök a csíknak, vidáman, dúdolgatva dörzsölöm
a súrolószeres szivaccsal, büszke vagyok, hogy milyen
szép,zsíros csíkot hagyott ma is, ilyet csak ő tud, amikor
jól megizzad a tuskóhasítástól, csak ő, az álruhás
mérnök úr, aki fejszével a vállán rója az utcákat, nehogy
csalódást okozzon a szomszédoknak, a zsíros kádcsíkok
mestere, az én görögös arcélű, küllőglóriás favágóm.
2013 október
Arannyal a buszon
Hogy itt ülök, a busz repít,
az iskoláig ér,
a gondolatfonál feszít,
nem ám hajókötél…
A szél gurít fejem felett
gubancos felleget,
hogy oldanom a föld szinét
a kékben nem lehet!
Ülök, a busz meg átrepít
a bűzlő városon,
Arany-kötet kezemben és
a kétely átoson
a szürke kéregállomány
alatt tudattalan,
de küzdenem ma ellene
úgyis haszontalan.
Az emberarcokon derű-
re nem számíthatok,
de tudni kéne, bárdok-é,
vagy bárdolatlanok?
Már itt ülök órája és
buszom életre kel,
köhög, hörög és fúl vele
légút, tüdő, kebel,
recsegve búg, és rengve ring,
de lássatok csodát:
mi dísziti, milyen dudor
a busz két oldalát?
Kitátott szájjal ámulok
s kapom elé kezem,
buszunk repül, a kék egekbe
nézd, emelkedem!
Elunta már a földi út
viszontagságait,
és célba ér, kibontva csuklós
angyalszárnyait.
Alant a nép csak fújja: nézd,
itt hagy házat, hazát!
Ő távolodva hallja még
a szemtanúk dalát.
2017 febr. 12.
Szófosztás
Hol préselődjenek ki a szavak
milyen csatornán
ha eltömődik a vezeték
a gondolat és a kiejtett
hangsor között
ha a szenvedés túlnyomása
lezárja a szelepet
ha már nincs hátraarc
nem áramlik vissza semmi
hová hull az el nem kiáltott szó
az el nem indult mozdulat
hol akad fent miféle hálón
az elmaradt érintés
az együtt-rezgés izgalma
ha már nem diffundál át
a visszatartott és többé
ki nem mondható
a mennyei zsilipen –
az összeszorított ajkak közül
hol préselhető ki
az elmaradt bocsánat
hol talál rést az ég
gondosan összefércelt vásznán
hol szivárog át
mint a konzerválószer
a lenrostok között
hogy megkösse
a pigmentszemcséket –
régi színeink földbe taposott
szivárványíve
mikor áll össze újra
remegő mennyei fénnyé –
hogy hull vissza elszivárgó
létezésünk végakarataként
az összesajtolt emberiség fejére
az utolsó áldás
2015 nov. 7. B.Tóth Klári
Kozma László
Misebor
Tempfli József egykor nagyváradi püspökkel 2007-ben volt alkalmam interjút készíteni. Elmondta, hogy a középiskola elvégzése után azonnal szeretett volna beiratkozni a gyulafehérvári teológiára, azonban az ottani átszervezések, majd Márton Áron püspök 1949-es letartóztatása után úgy döntött, hogy egyelőre a tanári pályát választja. Ezután az ő szavait idézem.
Mivel a német szakra kulák származásom miatt nem vettek föl, elsajátítottam az orosz nyelvet, Bukarestben vizsgáztam. Orosztanárra nagy szükség volt, azonnal állást kaptam, már nem nézték a származásomat. Sokat fordítottam, műszaki kiadványokat, sőt közgazdasági szakkönyvet is. Tanulmányoztuk a nagy klasszikusokat, Lenint, Sztálint, hasznosnak éreztem, hogy a másik fél gondolkodásmódját is megismertem.
Tanárként Szentjobbra kerültem, ahol valamikor Szent István király ereklyéjét őrizték, innen a falu neve. Ezen a bihari vidéken valamikor virágzott a szőlészet, a nagyváradi püspöki palota alatt is hatalmas pincék húzódnak, 15-20 ezer literes hordókkal, a püspökségnek 8000 hektár szőlője volt, a szocialista időszakban ezek megsemmisültek.
A társasági, társadalmi kötelezettségeket persze nem kerülhettem ki. A néptanács titkára például szeretett inni, és bírta is. Sokszor jött, a harmadik szomszédban laktam, gyere, menjünk el a paphoz egy kis miseborra. Én akkor is egyházias érzésű voltam, szégyelltem is, de nem hagyott békén. Péter Mihály rendes, tiszta életű, jó pap volt, engem, a tanárság mellett, úgy ismert, mint színdarabok rendezőjét, konferansziét, táncost, filmest, hiszen a vetítőt is üzemeltettem. Most pedig még a misebort is megiszom… Aztán hat év tanítás után, mikor Márton Áron kiszabadult és Gyulafehérváron helyreállt a rend, felkerestem. Plébános úr, szeretnék teológusnak jelentkezni, legyen szíves támogatni. Rám nézett, láttam rajta a meglepődést, azt mondta, maga nem papnak való, én nem fogadom el az iratait. Még azt is hozzá tette, hogy magából akkor lesz pap, amikor belőlem apáca. Akkor bejöttem a püspökségre, ők terjesztették be a kérelmemet. Miután elvégeztem a teológiát, először esperes lettem, majd szentjobbi apát, ezután Várad püspöke. Ebben a minőségemben pedig itt, a bazilikában én neveztem ki Péter Mihályt székesegyházi kanonoknak. Az ünnepi ebédnél aztán odafordultam hozzá: Mint püspök, meg kell köszönjem azt az áldozatos tevékenységet, melyet évtizedek óta folytat. Ígéretének teljesítése alól azonban felmentem. Mikor papnak jelentkeztem, ugyanis azt mondotta, hogy én akkor leszek pap, amikor ön apáca. A magam részét, úgy gondolom, teljesítettem, azt azonban nem tudom, hogy kanonok úr hogyan tudna ígéretének eleget tenni.
Nyíri Erzsébet
Jamais plus
A Vercors csupasz
falai között
újra susogtak
a kövek
a mùltból
mamour mondták
s verődtek vissza
mamour… amour… mour… mour…
Lágyan jöttek felém
a szavak
hullámoztak a szirteken
Mi hagytuk itt őket
régen, nagyon régen
mikor szerelemmel telt volt a táj
j’ai envie de toi
àradt szét
a völgyben…
tu es belle
mondták a bokrok
s a levegő fűszeres
illattal jutalmazta
a csókokat
s a tiszta vízű
kis patak
rohanás közben
kotyogta
la vie est belle…
krókuszos rétek
marasztaltak
restes ici… viennes ici…
Hogyan tudnálak gyűlölni,
hiszen te nyújtottad át nekem
ezt a cadeaux-t,
a természetet
s olvadtunk bele
mint a fényesen csillagó kövek
mint cascadok a susogó erdőben…
csobogtunk szerelmünkről csacsogva
s mi voltunk a pajkos szelek is
ágakat cibálva csapkodtunk
egymásért és egymás ellen
s mi voltunk a csend is
melyet a Vercors mėltósággal
körbeölelt
hogyan tudnálak hát feledni..
lelkemből te hoztad elő
Provence lila színeit
s fürödtem benne
mint a körülölelő hegyek
mártóztak az ég azúr vizeiben.
Miattad lettem
puha ės alázatos
színekben lebegő
átvilágítva testem
szivárványos rózsaszínnel
kékben, lilában ragyogtam
mint a boldog szerelem
a születés pillanatában….
áradt a végtelen
testetlen
fék nélküli vágy….
Hogyan tudnálak hát gyűlölni, kedvesem?
Nem akartam tudni,
de elviharzott
mellettem ez a szerelem
s maradtam döbbenten
egyedül
a Vercors fennsėges köveivel…
Talán én vagyok
ki csonttá váló kézzel
tartanám a kihűlő érzelmeket
Míg rohan a kis patak
s a misztrál kisöpri az emlékeket…
hiába állok a patakban
hallgatni a gördülő szavakat
mamour… envie… je t’aime….
tovaúsznak
vágyam viszi a végtelen……..
……………………………………..
A Vercors falaiseivel
vettem körül magam
ellened
magamat védve…
De mérgező erőt
vad misztrált küldtél rám
vėdtelen lettem
s te pusztítottál
lelkemig ért a gyűlölet…
Milyen őrjítő fájdalom
verdes kedvesem,
hogy mindent, s mindenkit
kiírt e pusztító félelem
a vad kétségbeesés
kezed nem talált menedéket…
nem ismerted fel bennem
rejtett lényeged…
Az élethez kötődő
szálakat kegyetlenül vágtad szét
löktél, tapostál, törtél
üvöltve okádtad sérelmedet
a közömbös világra….
Én eddig
azt hittem
meg lehet békülni
a halállal,
ha szerető kéz
ha szerető száj
ha enyhe napsütés kísér
ha a Vercors, a Rhon, s a Drom
őrzik szavaink
s méltó pároknak adják tovább
kik tudnak
összeolvadni
eggyé válni
s értik e szavakat;
je t ’aime, mamour, mon amour …
Nem tudtam
hogy hit nélkül
csak sikoltó száj vagyunk
szenvedélyünk romboló, vad erő
repkedő halál-madár
gyökerét hasogató téboly
ős-mocsárban születő
mérges gáz…
Micsoda végső lázadása ez
a halálba menőnek…
Lebontottad védelmi sáncaimat
s tettél részévé
e forrongó ős-rémnek
zuhantam veled
félelmes forgással
lávák fekete
szurokjába mártva
a kétségek poklába…
s lettem végül
megfagyott fekete lávakő….
Mon cheri!
Már tudom :
hit nėlkül nem lehet meghalni
Hit nélkül
még meghalni sem lehet…
Ha dolgunk volt egymással
ezt a dolgot
nem végeztük el…
Te lezártad-értetlenül-
s végleg bezártad a sorsot…
Többé nem nyílik kapu
egymás felé…
Többé soha… soha…
Plus jamais…
Jamais plus…
Búcsútánc
Szeretnék álmomban
táncolni veled
lassú zenére
egymás felé
nyitott szívvel
s ezt mondani:
álom voltál az álomban
szebbik fényem
vetült homlokodra
nem a te hibád
hogy a fény kialudt
lényed árnyékba borult
s kifakult
az üres vászon előtt…
én riadtan álltam
a nagy semmibe lökve
fájt ez a kép
és a kép vetülete…
Mégis: ez a tánc most
az alfa szint alatt
megbocsát
mindkettőnk csalfa tükrének
s a selymes holdfény
árnyainkat átfesti
ezüstport szór
a lélek sötétjébe…
óvón vesz körbe minket
beforrnak a sebek
miket adtunk
miket kaptunk
hullik a teher rólunk
-ezüstös lánc-
eredj hát!
én is lépek tovább
hamis kötelék ne fojtogasson már
hadd vessem le
a nem rám illő álruhát…
A szoros táncból
kipördül a fény
halkul a zene
növekszik az idő közöttünk
s a lassú tangót
immár egyedül járom
nem nézek vissza többé
barátom…
Szünet
M.Klára
Szállj fényszárnyakon
A gép az
Óceán felett
Imám az égbe száll.
Óvd Uram,
Hozd haza!
Hisz még nem táncoltam
Vele,
Palacsintát sem sütött
Ahogy ígérte,
Nem ölelt meg Velencében,
A Boscolo Hotelben,
Nem élte át velem
A feltámadás örömét,
Nem sétáltunk éjjel
A budai Várban,
Nem ültünk a kandalló
Előtt szilva bort szürcsölve,
Az Amazonason is vár
A hajó,
Márquez szelleme leng
A légben.
Mint ahogy az ülésbe
Présel emelkedéskor
A tolóerő a gépen,
Úgy terít földre
Hiányod.
Engedd át magad
A mindent felolvasztó
Örömnek,
Szállj fényszárnyakon,
Nem béklyózhat téged
Földhöz semmi,
Szabad lélek,
Szabad, ragyogó,
Lüktető vágy vagy.
Vagy mégsem?…
M.Klára
Fénypalást–
Még mindig neked…
Szemem sugára
Fénypalást–
Rád borulva,
Sejtre bontva,
Összerázva,
Égre dobva,
Karba kapva,
Elringatva bűvöl.
Lefoszlik rólad
Minden,
Mit az idő rád rakott,
Fiatal,
Szárnyaló csoda
Az arcod,
Időtlen gyönyörűségben
Öleli
Fény testem –
Ragyogó
Fény testedet.
M.Klára
Már nem tudom, ki vagy,
Csak szeretem, aki voltál,
S lehetnél.
Szerelmem,
Ételem,
Italom,
Levegőm,
Tengerem,
Palástom,
Temetőm,
Aranyfonál,
Min életem függ,
Alattam hol szivárvány,
Hol örvény.
Amíg karod, s szíved emlékszik,
Milyen volt ölelésünk,
Amíg tudod,
Vigaszod nem enged át
A túlsó partra,
Hálával gondolok Rád.
Napok hűvösében
Vers virágokat ihletsz
S én illatukkal köszönöm
Létezésedet.
M.Klára
Esőben
Állok az esőben,
Tenyeremben borostád emléke –
Irigylem a
Tenyerem.
Benkő Péter
Te vagy
A gyönyör csúcsán és
A fájdalom mélyén,
A zenében és a Csendben,
A szóban és a Hallgatásban,
A kelő Napban és
A fogyó Holdban,
A robbanó Tavaszban
És a szikrázó télben
A Hajnalban és a Délben
Mindig és mindenütt
Te vagy.
Rusz Milán
Ha még egyszer…
Ha még egyszer
Megölelnél,
Gyémántba zárnám,
S nyakamba fűzném
A pillanatot.
Életed szitáján
Lefolynak mind
A többi asszonyok –
Fennmaradunk Te,
Meg én,
Gyötörve,
Ragyogva, repülve,
Lebegve az idők
Tetején.
M.KLára
Egyetlened vagyok ?…
Fricska magamnak
Az egyetlen vagyok,
Akinek :
verset írtál,
hóvirágot szedtél
mikor mástól várt
gyermeket,
múzsája maradtál,
minden feleségedet
bemutattál,
Aki:
Barcelonába vitt,
a legszebb szüzet tette
az ágyadra,
morzsákból összerakta
életed kirakóját,
mással álmodott boldognak
téged,
azért szeret, ami vagy,
vár a hajón,
őrzi gyermekkorod bögréjét,
mint egy igazi kincset, s
boldogan-távolról
szeret.
Rusz Milán
Nem akarlak már szeretni
Nem akarlak már szeretni
Mert nagyon fáj.
Hallgatom az ötvenedik zsoltárt,
Szerafim Bit Haribim énekli
Azon az ősi nyelven, amin
Krisztus is beszélt,
Szívemben a fájdalom
Az Istennel együtt lakik,
Nem akarlak már szeretni,
Mert nagyon fáj,
Minden hangja az éneknek
Hozzád száll, azon az ősi nyelven,
Nem hiszem, hogy kibírnád,
Ha valaha így szeretnél,
Nem akarlak már szeretni
Mert nagyon fáj.
Nem tudlak már nem szeretni,
Azon az ősi nyelven sem értek,
A szavak helyett a hangok beszélnek,
Kell, hogy megrázzon fejedtől talpadig,
Kell, hogy repítsen, fel az égig, hiába
Nem akarlak már szeretni
Mert nagyon fáj.
M.Klára
Nászajándék
Parafrázis az elbocsátó szép üzenetre
Ó mennyivel könnyebb lenne
„Elbocsátó szép üzenetet” Írni
Neked…
Ha gyűlölni tudnék, s rád dobhatnám
„feledésemnek gazdag úr palástját”…
Sem feledésem, sem gazdag Úr palástom,
Szürke csendben élhetek tovább,
Kint, s bent hideg halál.
Siratom összes el nem sírt könnyemmel
A nélküled telt életet,
Fekete vásznon fehér betűk
Zokognak új verset neked.
Bezártad szíved, s füled
Nem hallhatod többé:
Szerethettél volna úgy is,
Ahogy én,
De elsodort az élet
És a könnyű vágyak.
Az égi szellő túl a léten
Visszafúj felém –
Sorsunk megkoronáz.
M.Klára
Ködkabátom volt…
Ködkabátom volt
Ez a szerelem,
Bőröm borzongató,
Nedves napok elől
Bújtam ölébe,
Hideged elől
Menekedtem hozzá,
Így érkeztem a télbe.
zárókép
Dúzsi Tamás
Hazám nekem s neked,
Nekünk
E gyönyörű Ország.
S hogy ez mit is jelent?
Boldogat, fájdalmasat,
Szépet, igazat,
Gyötörtet, mit tépett
A történelem,
Ragyogó, sikeres földet,
Amit Tokaj vesszejével áldott meg az
Isten,
Bölcsőjét tengernyi nagy magyarnak,
Akik nélkül a világ kevésbé volna
Jó, s szép,
Ahol beszélik és értik ma is
A halotti beszéd nyelvét,
Ahol szerelmesen öleli át
Európa szép menyasszonyát,
A Dunát
Két csodaszép partjával
Budapest,
Ahol a világon legszebbek a rózsák
Tükrén a Hévízi tónak,
Ahol minden kőhöz
Száz év históriája,
Tapad,
Ahol a hódítók úgy szeretnek lenni,
Hogy néha százötven évig elfelednek
Hazamenni,
S a megszépítő messzeség
Emlékeikben
Vendégséggé szelídíti az elnyomást,
Ahol a lengő kövek,
A kecskekörmök,
S az elfeledett Kamalduli remeteség
Csendben bújnak a táj ölébe,
Ahol magyarrá válik e nép
Csodás olvasztó tégelyében
Művész, tudós, Király,
Ha megérinti a magyarság fennkölt,
Csodás, spirituális utazásra hívó
Szava,
Ahol jobb ízű a víz, sárgább a paprika,
Édesebb a barack, s göndörebb szőrű a
Mangalica,
A Szürke marha szarva jelképpé
Nemesült,
Ahol a vendéget éhen elengedni bűnösebb a
Bűnnél,
Ahol a világ leggazdagabb népdalkincse
Született,
Ahol nem tudhatod,
Merre van az eleje és a vége
A pulikutyának,
Ahol az altatódal hangján szólal meg
A rádióban a szignál,
Ahol másként húzza a cigány,
Ahol a fényes turista ország mögött
Csendben meglapul az elfeledett múlt is,
A Sárisápi bánya,
A Bakonyi betyár nótája,
A csendőr kakastolla,
A Gőzmozdony füstös orra,
A „kitántorgott Amerikába,”
A „Hamvadó cigarettavég”,
A Nobel díjasok végtelen sora,
A film, a festmény, a szobor
Óriásai születtek
Ahol megszületett a
Könyvek könyve – magyarul,
Ahol a Tihanyi Apátság
Vigyázón nézi szelíd tükrét a víznek,
Ahol a Duna parton fémcipők őrzik
Emlékét a szörnyű időknek,
Ahol a gettó helyén ma romkocsmák
Hosszú sorába zarándokol
Szerte Európából
Minden mulatni vágyó,
Ahol a fényes Andrássy út mögött
Már egy utcával visszaszállsz a múltba,
És a filmforgatáshoz nem kell díszlet,
Ahol a kórházban mállik a vakolat,
És újra nő a penész,
Ahol a szeretet-parancsot teljesítő,
Embertársát testvérnek ismerő
Zeneszerző Óriást
Hatalmas szalagcímekben bélyegezte
Hazaárulónak a sajtó,
Ahol Széchényik, Batthyányik,
Andrássyk éltek, haltak, s tettek a hazáért,
Ahol a polgár polgárrá úgy válhatott,
Hogy Weisz Manfréd ipar óriássá tette
A nemzetet,
Majd ő is hazaáruló bélyeget kapott,
S ez máig mit sem változott,
Igen.
AZ is az én hazám,
Ami kirekeszt, ami gyűlölködve
Fröcsögve méri, hányan laknak
A Síp és Dob utca sarkai közt,
Hánynak a bőre nem idén barnult le,
Hánynak rosszabb a pedigréje, mint némely
Rózsadombi kutyának,
Hány szeret másként, mint
A józan többség ízlése elfogadná,
Hánytól vonnák meg a lét határait
Pokolra küldve, szellemi nyomorúság
És testi kín közé taszítva mind?
Igen.
Ők is az én népem.
Szeretnem kell őket is,
Ez a krisztusi parancs,
Amit az eszemmel értek,
De szörnyen nehéz
Kebledre ölelni bárkit,
Ha látod, hogy kezében a kés
Amit hátadba készül döfni..
Az igazi lecke:
Ne az embert,
A bűnét utáld,
Az embert,
Kit képmására teremtett az Úr
Szeresd, s
Szeresd ezt a szétszaggatott,
Megnyirbált
Piciny hazát,
És tudd, fentről, a kozmoszból
Úgy világít, hogy határait
Nem szabhatta át az ember,
És hiába vándorlásai a világnak,
Itt születnek, és sugároznak
Új csodái e népnek,
Akik betöltik majd küldetését,
Ami nem kisszerű, perc emberkék
Napi szócsatáinak gyümölcse,
Nem üres fecsegők álságos farizeus gőgje,
De az Isteni terv
Remekműve lesz.
Igen, ez az én hazám.
És az is, ahol Grábóc falai közt
Menedéket lelt viharaiban az időnek
Hit és hagyomány,
Ahol Sopron a hűség városa lett,
Ahol Pécsett egy Csontváry élhetett,
Ahol Richter Gedeon nevét
Évtizedig kiejteni sem lehetett,
Ahol a Horger Antalok feltámadnak
Szinte minden kormányzás alatt,
Ahol ma száz gyerekből egy tudja csak,
Tarján, Jenő Kér és Keszi,
Nyék, Megyer, Kürtgyarmat,
Ahol Teszler Sándor, Robicsek Ferenc,
Bláthy Ottó, Szentgyörgyi Albert is születtek,
Ahol a török elől menekülő rácok otthonra leltek,
Ahol Bagdassarian Ashot és Denzen Barsbold,
Egy örmény és egy mongol szobrász közös nyelve
A magyar volt,
Ahol a mesék és a táncok ezeregy éjen át
Szórakoztatni tudtak aprót, s nagyot,
De ahol a gyermeknek
Pálinkás kenyérke járt,
Ha aludni nem tudott,
Ahol a jószághoz előbb hívtak orvost,
Mint a pulyához, mert az előbbi adta,
Utóbbi ette a kenyeret,
Ahol szigorú volt és csendes az ölelés,
Szemérmes a szerelem,
És csak úri huncutság volt a szenvedés,
Ahol a nemesség nem mindig a szívben lakott,
És elkártyáztak fél országot egy
Éjjelen a nagyok,
És a névsornak vége sosem lenne,
Ha mindenkit, ki értéket Szépséget adott,
Említeni kéne most,
De csak szoruló torokkal, és kiszáradt szájjal
Tudom suttogni,
Ez Szent István földje, és magyar,
Ahol meg kéne férjen mind,
Ki így érez, és elhelyez egy két téglát
Épületébe a palotának,
Amelybe értékeinket álmodjuk kőbe,
Tanulságul,
Emlékül a jövő
MAGYARJAINAK
Akik mindegy hol születtek,
Milyen metszésű szemük és orruk,
Hajuk és bőrük színe,
Kalapban járnak, vagy kendőt viselnek,
Hiszik-e vagy csak botorul
Káromolják az Istent
De testükben olyan szív dobog,
Ami tudja és énekli a Himnuszt és a
Szózatot,
Szüntelenül imádkozzatok.
Ez nem fog elhangzani, de akit érdekel annak részére egy kis ismertetés :
Magamról
1953-ban születtem, Budapesten. Jogász vagyok, még dolgozom. Nem bújok a nevem mögé, a Paraszkeva nevet a keresztségben kaptam felnőtt koromban, mikor rám talált a hit ajándéka.
Akkor kezdtem írni, amikor a fiam meghalt, 1980.-ban, sokáig csak a fióknak. Első ízben a Fénykörben c.közös kötetünkben publikáltam verseimből, amit Baka Györgyinek, B.Tóth Klárának, Nyíri Erzsébetnek és Szekeres Máriának köszönhetek, akik érdemesnek tartották írásaimat arra hogy maguk közé fogadjanak.
Azóta ez az öt költőnő mint alkotó-műhely két jeles férfiúval gazdagodott, akik ma itt lesznek velünk.
Az ötlet gyermekem apjától Fecskovics . Milántól ered, ő ajánlotta a lányoknak, hogy hallgassanak meg párat a verseim közül. Így kezdődött.
Azóta két önálló kötetem jelent meg, ezen kívül az Aranypor c. periodikában, az Agria folyóiratban, a Hetedik c. online irodalmi folyóiratban, és a MIR(Magyar Irodalmi Rovat) ben jelentek meg verseim. Még három kötetnyi vers vár a fiókban kiadásra, és már elkezdtem dolgozni egy következő könyvön, amiről csak annyit árulhatok el, hogy a diktatúrának a lelkek megnyomorítására alkalmasságát, mint kórtörténetet igyekszik tetten érni, mindezt a Romániai forradalom 30. éves évfordulójának ürügyén.
A kétmegjelent kötetről Adamik Tamás által írt bemutató szöveg :
Adamik Tamás
Paraszkeva: Szeretetmorzsák
Hölgyeim és Uraim! Egy különleges verseskönyvet fogok bemutatni Önöknek. Különleges ez a kötet több szempontból. Különleges már a címe is. A címlapon ugyanis csak két szó szerepel: Paraszkeva. Szeretetmorzsák. Az egyik nyilván a szerzőre utal, a másik címként verseskönyv tartalmára. Kérdés azonban, hogy a költőnek szabad-e ilyen talányos címlappal kiadni verseit. Természetesen szabad, hiszen már több mint 2000 évvel ezelőtt Horatius leszögezte Ars poeticájában: „Festők meg a költők / mindenkor teljes joggal merhettek akármit.”
De különleges a verseskötet felépítése, szerkezete is, mert nagy- és kisszerkezete van. A nagy szerkezetet az teszi különlegessé, hogy három részből áll. Az első rész az Előszó, a második rész a versek, a harmadik rész pedig az Utószó. A számmisztikában a hármas szám az értelmi és szellemi rendet fejezi k Istenben, a kozmoszban és az emberben. Ezt a jelentést kötetünk esetében tovább erősíti az a tény, hogy az előszót a versek szerzője, Paraszkeva írta, az utószót pedig leánya, Fanny. Úgy gondolom, nem sok olyan verseskönyv született Magyarországon, amelynek előszavát költőnő vetette papírra, utószavát pedig a költőnő leánya. És láss csodát, a három végtermék, az előszó, a versek és az utószó, csodálatos összhangot alkotnak: egymásba kapaszkodnak, segítik, magasba emelik egymást. Ez annyit tesz, hogy a versek minőségéhez, jobb megértéséhez mind az előszó, mind az utószó hozzáad valamit.
A különlegesség kategóriájába sorolható a kötet címe is: Szeretetmorzsák. A magyar nyelv értelmező szótára így határozza meg a ’morzsa’ főnevet: „Kenyérnek v. sült tésztának egészen apró, levált darabkája”, majd felsorolja alfajait: ’császármorzsa, kenyérmorzsa, zsemlemorzsa’ (V. kötet, 26 – 27. oldal); de a szeretetmorzsát nem ismeri. Az interneten viszont megtalálható a „szeretetmorzsa” főnév, mégpedig Erdélyben a jótékonykodással kapcsolatban: a Csíksomlyóban és Csíkszeredában karácsonyi szeretetmorzsákról olvashatunk. Verseskönyvcímként azonban korábban nem találkoztam vele. Ezen adatok fényében Paraszkeva Szeretetmorzsák című könyve jótékony karácsonyi ajándéknak is tekinthető. Mintha a költőnő is az imént említett két jelentésben használná a ’szeretetmorzsa’ szót (kenyér apró darabkája, illetve ajándék); előszavában ugyanis ezt írja : „Szárnyalás és boldog élet helyett Szeretetmorzsákat kaptam, de ennek is nagyon örültem, és nem cserélnék senkivel, mert a fájdalmak megtanítottak rá, hogy igazán értékeljem ezeket a pillanatokat” (9). E vallomással rímel leányának, Fannynak megnyilatkozása az utószóban: „Sokszor mondják: a költészet ajándék, szerintem nemcsak a költő számára, sőt leginkább az olvasó számára” (119).
A nagy szerkezeten kívül van a kötetnek egy kis szerkezete is, amely a benne közölt 59 vers felosztásában ölt testet. Önmagában áll az 1. vers, amelynek címe: Angyalszárny kezeddel; alatta a következő ajánlás olvasható: dr. Bereczki Árpádnak szeretettel, köszönettel (11). Ezt követi 58 vers, 6 ciklusra osztva: 1. Ölelések (2 vers; 13–19. oldal), 2. Foto-gráfia a születő szerelem pillanatáról (5 vers; 21–28. oldal), 3. Miért (5 vers; 29–38. oldal), 4. Szívem zugába rejtve (23 vers; 39–66), 5. Az élet veletek, mikor fáj a világ (20 vers; 67–99), és 6. Az utolsó vacsora üzenete (3 vers; 107–117). Ha tematikailag próbáljuk csoportosítani ezt az 59 verset, akkor azt találjuk, hogy az ajánláson kívül a versek többsége a szerelemről szól. Ez az 1. csoport az első négy ciklus költeményeit tartalmazza, mintegy 35 darabot. A második csoportot Az élet veletek, mikor fáj a világ költeményei alkotják; tematikájuk változatos, Istenről, emberi sorsokról, kulturális témákról mondanak véleményt. Az utolsó vacsora üzenete című hatodik ciklus verseiben a költő vallomást tesz hitéről és hazaszeretetéről.
Formai szempontból nézve a versek többsége a szabadvers műfajába sorolható, de néhány képvers is megbúvik közöttük, például a nagyszerű Virág c. darab a 66. oldalon. Tartalmát tekintve pedig ez a kötet csupa szív, csupa lélek, csupa szerelem.
:
Paraszkeva
Napok lenyomata
Fényképregény
Paraszkeva második kötete, a Napok lenyomata, Fényképregény, több szempontból folytatása első kötetének, a Szeretetmorzsáknak. A folytatáson azt értem, hogy a markáns különbségek mellett határozott formai és tartalmi azonosságok figyelhetők meg a két könyv között; például formátumuk azonos, terjedelmük is nagyjából megegyezik; a kötet szerzőjének neve és címe a költő múzsájának keze írása mindkét kötet címlapján. Nagyszerkezete is azonos, amennyiben három részből áll: előszóból, prózai írásokat meg verseket tartalmazó törzsanyagból és utószóból. Az előszót mindkét kötetben Paraszkeva írta, az utószót pedig leánya, Fanny. Tartalmi szempontból is fellelhető némi azonosság: az előző kötet főtémája a szerelem volt. A jelen kötetben is megjelenik a szerelem, de az emberi élet más olyan nagy témáival együtt, mint születés, betegség, halál, házasság, válás, utazás. Ezt a témaváltást jól tükrözi a könyv borítójának illusztrációja, amely első látásra egy kiszáradt fa benyomását kelti az olvasóban, és önkénytelenül szomorúságot ébreszt benne. Az igaz, hogy később, miután már alaposabban megszemlélte az ábrát, észreveszi a madarat, a madárfészket, sőt még talán a napot is, de ez az utólagos felismerés már nem képes kiűzni lelkéből azt a szomorúságot, amelyet a megpillantás első benyomása keltet életre benne. Ezt valószínűleg Paraszkeva is érezte, ezért írta az előszóban: „A borítóról: sokat gondolkodtam, mi mutathatja meg képben a kötet címét, és azt az érzést, hogy minden dráma és tragédia ellenére a boldogság utáni szüntelen vágyakozás az ember igazi sajátja, s hogy a legmagasabb rezgésszámú érzés a szeretet” (6).
Ezek után érdemes megnézni, mi is ennek a kötetnek a címe: Napok lenyomata, Fényképregény. Tehát két címe van: egy főcím és egy alcím. A Világirodalmi Lexikon szerint az alcím: „a mű – főcímét követő – figyelemfelkeltő, illetve tájékoztató jellegű tartalom- vagy jellegmeghatározás”. Ezek szerint a Napok levonata főcímet Paraszkeva pontosítani akarja a Fényképregény alcímmel. A levonat mint nyomdai szakszó egy szöveg pontos mását, másolatát jelenti, illetve az igazságügyben az ujjlenyomatot. A Fényképregény alcímmel ezt a pontosságot akarja helyesbíteni, lazítani a szerző, de nem olyan mértékben, amilyenben ezt egy képregény teszi, hanem olyanban, amilyenben egy fényképregény teszi. Egyébként a Világirodalmi Lexikon szerint korunkban már létezik a fényképregény. A képregénnyel kapcsolatban ezt írja ugyanis: „Ismeretesek grafikák helyett fényképeket alkalmazó fotóregények és filmképeket képregényként feldolgozó adaptációk is” (6, 1979, 177).
Ennek a fényképregénynek a törzsanyagát húsz kép alkotja. Az első négy kép lehangoló és szomorú: beárnyékolja az elválás és a halál (7–19). Az utána következő négy kép (az ötödiktől a nyolcadik kép) az előzőnek éppen az ellentéte: Paraszkevának leánya születik és megjelenik életében az igazi nagy öröm és az igazi szerelem (20–32). Ide beékelődik egy közjáték: szerelmi vallomás prózában és versben, ami a Szeretetmorzsákból kimaradt alcímmel (33–38). A harmadik négyesből, a 9–12. képekből az első kettő üdítő; ezek a mennyei kávéházról és Taormináról, a lét teljességéről szólnak. A másik kettőben viszont a szerző súlyos társadalmi problémákról, forradalomról, saját identitásának kereséséről elmélkedik (39–57). A könyv hátra levő része, a 13. képtől a 20.-ig, feloldó, megnyugtató: bizalmat, bizakodást sugároz. A karácsony leírásával kezdődik, amelyben a fájdalom és öröm párhuzamosan munkálkodik, végül is mintha az öröm győzedelmeskedne. Ezt olvassuk ugyanis: „Később lettek szép napok, családkezdemény próbált gyökeret verni életem talajába, a lányom új és ragyogó értelmét mutatta fel a létnek, de újra széthasadt a kárpit. Sokára találtam rá a születés ünnepének igazi okára, értelmére és céljára, és keresem azóta is e misztikus boldogság-út továbbvezető jeleit” (59).
S hogy ez a keresés sikeres, arról tanúskodik az utolsó hét fejezet: mindegyik új fizikai és szellemi világok felfedezéséről regél: Japán, Párizs, Szófia stb.. S ahogyan haladunk a könyv vége felé a prózaképek között egyre gyakrabban tűnnek elő versek, hogy kifejezzék azt is, aminek kifejezésére a próza képtelen. Bár az alcím szerint fényképregény e könyv műfaja, a próza és a vers vegyítése miatt egy másik régi irodalmi műfajba is besorolható, ez a menipposzi szatíra vagy proszimetrum. Ennek a műfajnak, tehát a próza és a vers vegyítésének, világhírű mintapéldánya Boethius A filozófia vigasztalása a Krisztus utáni 6. századból. Talán nem véletlen, hogy Paraszkeva is éppen egy ilyen műfajú könyvvel vigasztalgatja önmagát.
Budapest, 2019. november 1.
Adamik Tamás
Egy -két vélemény:
Kedves Klára!
Köszönjük szépen a MIR-Magyar Irodalmi Rovat ünnepi irodalmi pályázatára küldött nagyszerű pályamunkáit.
Az utolsó vacsora üzenete c.verse mint a pályázatra érkezett legnívósabb alkotások egyike, holnap (kedd) reggeli 9:00 órai válogatásunkban szerepel a MIR facebook-oldalán.
A MIR-szerkesztősége közösen értékelte a beérkező műveket, a MIR facebook oldalán található végeredmény (1-3.helyezett, különdíjas szerzők, versek) az összesített értékeléseket tükrözi. Ha viszont megenged egy személyes észrevételt: beküldött alkotásai számomra kiváló, igazi versek, köszönöm az élményt!
Üdvözlettel,
Szekeres Nóra
MIR-szerkesztő
Paraszkeva: Napok lenyomata
Fénykép-regény
„Parancsoló szükséggé vált, hogy le kell fotóznom amit látok, mert elmúlik egy világ, egy nagyon érdekes nemzedék, a fásult, kisszerű sorsával együtt. Mégis emberi drámák és bohózatok szövedéke, lehet, hogy a végén nem is lesz minta belőle, de egy gerincre fűződik fel minden kép, én láttam, és valamilyen módon közöm volt – van a szereplőihez, és közvetve vagy közvetlenül nekik is egymáshoz” – olvassuk az előszóban. Jól esik látni és érezni a képeket, amelyeket elénk vetít a költőnő, akinek erős és egyenes gerince elbírja az élet és a halál, a szerelem és a bánat örömeit és kínjait. De nemcsak elbírja, hanem őszintén láttatja is velünk őket, mert vérében van az a felismerés, hogy a költészet képekben nyilatkozik meg. Fénykép-regényét olvasva úgy érezzük, hogy ott vagyunk vele az egyik újpesti Korházban, és megilletődve fogjuk a kezét.
Adamik Tamás
Klárikám! Olyan a prózád, mint a versed. Mivel én nem vagyok jó a költészetben – élvezni azért képes vagyok! – meg sem próbálnék így írni. Mindenki csak akkor jut messzire ebben a mesterségben, ha a saját, egyetlen lehetséges útját követi. Erre úgy jön rá az ember, hogy nem megy az írás nehezen, de túl könnyen sem, mert a mélyben születő gondolatoknak először ki kell kelniük, aztán leszakadni gyökereikről, hogy elhagyhassák titokzatos rejteküket. Rajta!
Azt hiszem, magáért beszél, hogy szinte egyvégtében olvastam el írásodat. Természetesen ebben része volt, hogy bizonyos fokig már ismerem az életedet, már amennyire írásaidból lehetséges, s így motiváltabb voltam rá, mint egy ismeretlen olvasó. Neked természetesen rájuk kell gondolni alkotás közben, mert ők vannak többen.
Számomra az csak növeli írásod értékét, ami a legnehezebben megragadható benne, tudniillik a műfaji besorolás. Mindig voltak és kellettek úttörők, hiszen általuk megy előbbre a világ. Te fényképregényként mutattad be, lehet, hogy ugyanazt jelenti más szavakkal, amit én gondolok róla, de az is lehet, hogy csak irodalomelméleti járatlanságomról árulkodik: nagyon személyes karcolat füzér.
Remélem, nem fogok nagyon mellé, ha úgy érzem, te inkább költő vagy, mint prózaíró. Abból gondolom ezt, hogy a mű legszínvonalasabb részeinek a betét költeményeket éreztem, a szövegből, pedig a személyes lírai vallomásokat.
Szeretettel volt tanárod:
Turcsányi Ervin
| 2020. február 14. 19:00 | Szerb Színház Nagymező u 49 |
